Szőke alak sétál be egy lámpa fénye alá, kabátja combjáig
ér, ki van cipzározva. Szemébe félelmetes fény ragyog, talán a kezében lévő
éles késéhez hasonlítanám. Mindkettő abban a környezetben halálfélelmet kelthet
az emberben. Lassan lépkedett előre fekete bakancsával, a tőle nem messze
földön ülő felé haladt kimért, idegőrlően lassú mozdulatokkal. Mint egy
vadmacska, aki az áldozatát közelíti meg. Mint egy tigris.
A félelemtől földre rogyott srác próbált arrébb csúszni, de
a félelem meggátolta a mozgásában. Szemébe könnyek gyűltek, végig szántották
arcát a sós cseppek, menekülve onnan, ahol bárki láthatta volna. Azért
fohászkodott, bárcsak ő is így eltűnhetne, mint az a kis csepp. De sajnos, nem
tehette.
A szőke arcán féloldalas mosoly jelent meg, áldozata elé
guggolt, annak tekintetébe fúrva övét, kesztyűs kezébe forgatta éles fegyverét.
Az ülő torkát visszataszító nyüszítés szerű hangok hagyták el.
- Mos nem olyan nagy a szád, mi? – a vékony, szőke alak
hangjából csöpögött a gúny, a megvetés, és az undor minden fajtája, emellett
mégis nyugodtan csengett.
- Ne csináld! – próbáltam
visszatartani, irányítani, de nem ment. Túl erős volt.
- Az olyanokat utálom a legjobban, mint te. Mások előtt nagy
a pofád és a gyengébbekbe belerúgsz, annyiszor, amíg ki nem múlik belőlük
minden fény. De amint veszélybe kerülsz, olyan leszel, mint a leggyávább kutya
és a szemeiddel és minden porcikáddal könyörögsz az életedért – mondata végén
arcon köpte a másikat, akinek szemében, ha lehet, még több félelem jelent meg.
Elvigyorodott a látványtól, és ráfogott a késére, a következő végzetes
mozdulatára készülve.
- Hagyd abba! Nem
ölheted meg! Hagyd! – kérlelésemre csak elröhögte magát.
- Ugyan, mért tenném? Hogy elengedni? Hah, ne röhögtess! Te
csak maradj csendben odabent! – gúnyosan felhorkantott és visszanézett áldozata
szemébe. – Nézd, ahogy kihuny belőle az élet! – Kicsit meglendítette a kezét,
és egyenesen a fiú meleg, hevesen verő szívébe szúrta a pengét.
- Nee!
Késő volt. Nem tehettem semmit. Végig kellett néznem, ahogy
a félelem, a fájdalom, az Élet csillogása eltűnt szeméből. Számolni se tudom,
hányadjára kellett végig néznem egy ilyen jelenetet. És sokadszorra se tudtam
tenni semmit. Mert gyenge vagyok. Mert nem tudom legyőzni, nem tudom
meggátolni, hogy felülkerekedjen rajtam. Irányítja a testemet. Túl rafinált,
túl erős. Nem tudom legyőzni, mindig legyőz.
- YoonGi, mért kell mindig beleszólnod? – szólt hozzám
miközben az egyik házba bevitte az élettelen testet.
- Mert meg akarlak
állítatni – morogtam vissza, de ezt senki más se hallhatta. Hisz én csak
egy hang vagyok a fejében, amikor ő irányít mindent, amit mások látnak. Régen
még egy hang se voltam, nem is tudtam, mi történik körülöttem akkor, amikor nem
én irányítok.
- Ugyan, legalább nekem ne hazudj. Én csak azt csinálom,
amit mélyen belül te is akarsz. Hiszen én te vagyok.
Válaszolni neki már nem tudtam, nem volt már ahhoz erőm.
Sose ölnék embert. Hisz én csak Min YoonGi vagyok, aki visszahúzódik és
csendben figyel mindent, ő meg egy hang a fejembe, ami elnevezte magát Sugának
és legyőzött engem. Minden egyes alkalommal, amikor ilyet tesz, az orrom alá
dörgöli, hogy gyenge vagyok, és semmit se tehetek ellene.
~¤~
Az elején tényleg csak egy hang volt a fejemben. Próbált
ösztönözni dolgokra. Ha tetszett egy lány, akkor menjek oda, szerezd meg, ez az
egyetlen lehetőséged. Ha valami miatt leüvöltöttek a szüleim, akkor bíztatott,
hogy szóljak vissza, védjem meg magam. Persze, az elején nem törődtem vele,
próbáltam kizárni.
De ez a gonosz hang csak erősödött, egyre többször beszélt
hozzám. A vitákba már nem csak azért beszélt, hogy visszaszóljak, hanem hogy ha
megütnek, üssek vissza. A saját szüleimnek. Ha a lánynak, akit kedvelek, van
barátja, azt mondta fenyegessem meg, verjem meg… öljem meg.
A végén már hallgattam rá, ellenszegültem, verekedtem, de
embert ölni sose akartam. Ki gondolta volna, hogy azzal, hogy azt teszem, amit
kér, csak az ő kezére játszok. Ő erősödött, én gyengültem. Néha voltak kisebb
sötét pillanataim, amikor nem tudtam mi történt. Volt, hogy egy pofon hozott
vissza a valóságba, amit nem is tudtam, miért kaptam. Aztán…
Amikor vége lett a gimnáziumnak, és egy évet kihagytam az
egyetem előtt, akkor sokat voltam egyedül. Elköltöztem a szüleimtől és dolgozni
jártam, meg akartam keresni a pénzt az egyetemre. Túl sokat voltam egyedül, túl
nagy volt a csend körülöttem. Az élet energiám és a kedvem, mintha folyamatosan
csapolták volna. Létezni se volt erőm. Ő meg ezt kihasználta…
A csendes létem miatt, sokan belém kötöttek. Ó, hogy mennyi
embert utáltam. Ideges pillanataimba persze átfutottak az agyamon rossz
gondolatok, mit kéne velük tenni, de sose lennék rá képes. Ő azonban…
°˘°˘°
A szobámba ébredtem
hajnalban, a felkelő Nap fényére, ami egyenesen az ablakomon tűzött be. Morogva
ültem fel és néztem körül. Az előző esti ruháim voltak rajtam, de a látvány
miatt, ha nem kaptam szívrohamot, akkor baromi szerencsés lehetek. A fehér
pólómat vérfoltok színezték a hasamon, és a hosszú ujj végén. Rémülten kaptam
le magamról a ruhadarabot, de szemem megakadt a tükörképemen. Arcomon
vércseppek pöttyöztek, már rászáradtak a bőrömre. Az asztalomon egy véres kés hevert.
Sokkosan ültem le a
földre, összekuporodva, próbáltam emlékezni, mégis mi történhetett. A félelem
teljesen hatalmába kerített, már könnyeim is kicsordultak és végigszántották
vér áztatta arcomat. Percek óta kuporoghattam ott, amikor lassan az emlékek
megrohamozták az agyamat.
° - Itt van a kis
nyomi gyerek! – a dagadt disznó hangjától még így emlékben is grimasz jelent
meg az arcomon. Meg se szólaltam csak egy lépést tettem felé. – Mi van,
megnémultál? Ja, bocs, te eddig is az voltál! – gügyögött felém, undorító
vigyorral az arcán. Mosolyra húztam a számat, odaléptem hozzá és jól gyomorba
térdeltem, amire összegörnyedt. Könyökömmel tarkójára vágtam, amitől csak
közelebb került a földhöz. Hátára fordult fájdalmában, mire fölé guggoltam és
vigyorogva előhúztam zsebemből a kést.
- Hé, mi a faszt
csinálsz? – emelte fel a hangját, bár, így is hallatszott a félelem rajta.
Mutató ujjamat szája elé helyeztem.
- Csend legyen
dagadék, legalább csendbe dögölj meg! – azzal beleszúrt egyszer. És még
egyszer. És még egyszer.
°˘°˘°
Ő szemrebbenés nélkül ölt meg bárkit. Olyan profin csinálta,
hogy nyoma se maradt a tettének, csak keresték az eltűntet, de holttestet se
találtak utánuk. Sose kaphatták vissza a szerettek legalább a kihűlt testet. És
az én hibám. Az én gyengeségem miatt történnek ezek…
Szerinted a hallgatás
Gonosszá tehet
Egy jó embert?
Gonosszá tehet
Egy jó embert?
