Fogadunk, Szépfiú? 1/2

Cím: Fogadunk, Szépfiú?

Alkotó: Angel Black

Hossz: One-shot

Besorolás: 16+

Műfaj:

Figyelmeztetés: Trágár szavak, szexuális tartalom

Összefoglalás: Sok olyan ember van, aki esti életet él bárokba és éjszakás kalandokat keres, mindig valami újra vadászva. Ilyen ember Park Jimin is, aki jól megszokott helyén, a Black Hole nevű bár pultjánál kezdi majdnem minden estéjét a tömeget figyelve. Egyik alkalommal igen érdekes áldozatot talál magának az emberek közt bolyongva, ami lehet, hogy nem csak egy éjszakára elégíti ki vágyait.

A tömeg kiabálása, az embereket is túlüvöltő zene hangja, a levegőbe keveredő alkohol és izzadság szag, a dübörgés a talpunk alatt, aminek ritmusát egy idő után felveszi a szívünk. Ezek jellemzők a mindennapjaimra. Minden estémet a kedvenc bárom pultjánál, egy szinte már számomra fenntartott széken ülve kezdek a tömeget figyelve valami préda után kutatva.

Nem vagyok túl válogatós, nem érdekel, hogy ellentétes nemű egyén a párom, vagy velem egy nembe tartozó. Ha megtetszik, akkor megszerzem magamnak. Mindenhol velem egykorúnak tűnő lányok rázták magukat kívánatosa, falatnyi ruhácskákban és fiúk meresztgették szemeiket. De aznap este, amikor éppen a poharamba maradt kevéske wiskymet lötyögtettem és a tömeget és a hullámzó embereket figyeltem, nem találtam semmi érdekeset. Felmerült bennem, hogy valaki igazán különlegeset keresek, mert hátha akkor… De el is hessegettem már csak a gondolatot is és sóhajtva fordultam vissza a pult felé, maradék italomat lehúzva. Poharat a pultra helyeztem és csak néztem magam elé, és gondolkodtam. Vajon mégis mi számítana különlegesnek, pontosan mit is várnék el valakitől… Gondolataimból az hozott vissza, hogy a pultos megállt velem szembe és megüresedett poharamat elvette előlem.
- Mi az Jimin? Feladtad mára? - kérdezte egy újabb italt bekeverve.
- Nincs semmi jó, Tae… - válaszomra csak megcsóválta a fejét.
- A fene az ízlésedet…
- Baj, hogy vannak elvárásaim? - húztam fel kérdőn szemöldököm.
- Nem az a baj, hanem az, hogy ami nálad az átlag, az másoknál már felső kategóriának számít - nevetett barátom, mire megforgattam szemeim, de halkan én is felnevettem.
- Keresek valami nem mindennapit - közöltem vele a gondolatomat és szemem sarkából a hely bejárata felé néztem, hátha belép valaki.
- Mert akkor felhagynál ezzel az élettel? - kérdezte mosolyogva, elém téve egy adag vodka-narancsot. Kérdezés nélkül tudja már, miket szoktam inni.
- Ezt ugye még te magad se gondoltad komolyan? - nevettem fel abszurd feltételezésén. - Kizárt, hogy ilyen létezne. - Egy ideig mintha elgondolkozott volna, majd vigyorogva, elém könyökölt, fejét kezén megtámasztva, hogy velem egy szintbe kerüljön.
- Fogadunk? - szemöldökét kihívóan felhúzta, amire önkéntelenül is tűzbe hozott ötletével, amit látott is rajtam, mert folytatta. - Ha TE, Park Jimin találsz valakit, aki miatt felhagysz ezzel a "minden este másik partner" élettel, akkor megszerzed nekem A ruhaboltos srác számát - utalt ezzel arra a csávóra, akit kinézett magának kedvenc ruhaboltjának dolgozói közül.
- Rendben. De ha nem így lesz, akkor egyik este úgy jössz dolgozni, hogy ÉN öltöztetlek fel - húzta sokat sejtő mosolyra számat, mire nyelt egyet, de vigyorogva bólintott. - Mennyi időt kapok? - egy picit elgondolkozott, de végül kimondta az időkorlátot.
- Mától számítva két hét - magamba jól kiröhögtem. Ezt a fogadást már most megnyertem. Legalábbis ezt gondoltam. Felé nyújtottam jobb kezem, amit el is fogadott.
- Ezzel áll a fogadás. Ah vajon mit adjak majd rád, vagy inkább… mit NE adjak rád? - húztam perverz vigyorra számít, mire le is intett vigyorogva.
- Ne szaladj ennyire előre! Még nem nyertél.
- A hangsúly a MÉG-en drága Taehyung - vigyorogtam rá és visszafordultam a tömeg felé italommal a kezembe, ő pedig visszatért az odatámolygó vendégek kiszolgálásához.

Valahol mélyen reméltem, hogy elvesztem ezt a fogadást, de ezt magamnak se akartam bevallani, nemhogy Taenek. Ha ő nyerne, az azt jelentené, hogy végre sikerülne megállapodnom valaki mellett. Már egy ideje várom, hogy az a bizonyos "nagy ő" szerű valaki megjelenjen, de semmi. Kerestem és figyeltem minden nap, de csak már jól ismert arcokat láttam és ez így ment napokig… Semmi új. Már kezdtem feladni teljesen. Teljesen letörve rogytam le megszokott székemre és dőltem rá a pultra, miután sokadszorra is körbejártam a tömeget, már több mint egy héttel a fogadásunk megkötése után.
- Mi az tesó? Mi ez a szar kedv? – kérdezte vállamat enyhén megbokszolva Tae.
- Kezdem feladni haver… - dörmögtem oda kedvetlenül, mire csak megcsóválta a fejét és odalépett egy éppen rendelő vendéghez. Szerintem ő is látta rajtam, hogy szeretném, ha ő nyerne.
- Mi a baj cuki? – hallottam meg egy magas hangot, aki engem szólított. Odafordultam a tulajdonosa felé, aki egy hosszú sötéthajú lány volt, aki nagy szemeivel méregetett engem. – Szerelmi bánat?
- Áá, ha tudnám is mi az – fújtattam fintorogva, mire kuncogott egyet. – Fogadtunk a taggal – intettem fejemmel barátom felé – és szeretném, ha elveszteném.
- Milyen fogadás az, amit el akar veszteni az ember? – nézett értetlenül a csaj.
- Ha ő nyer, az azt jelenti, hogy tartós kapcsolatom van – húztam enyhén szomorkás, talán reményvesztettnek tűnő mosolyra szám. – De eddig úgy tűnik, hogy én fogok nyerni – mondatom után csend telepedett ránk, aminek kezdtem örülni. Lehunytam szememet és fejemet karomra hajtva pihentem, de hirtelen megéreztem, hogy közelebb csúszott hozzám, szinte éreztem leheletét bőrömön, megéreztem gelly édes parfümjét, amitől már első szippantástól enyhe hányingerem lett.
- Nincs kedved megpróbálni? – súgta fülembe, mire egy enyhe undorra emlékeztető érzés kerített hatalmába. Máskor lehet tetszett volna és egyből feltüzelt volna egy ilyen gesztus, de most nem. Nem éreztem úgy, hogy ezzel a csajjal kéne töltenem az éjszakám. Szememet kinyitva óvatosan, nem túl gorombán eltoltam magamtól a lányt és komolyan meredtem szemeibe.
- Bocsi, de nem vagyok most erre vevő – arcán csábos mosoly jelent meg, amit először nem tudtam hova tenni.
- Ugyan, ne kéresd magad! – próbált újra közelebb csúszni hozzám, de kezemet képébe nyomtam és eltoltam magamtól.
- Mondtam, hogy nem – hangom teljesen komoly volt, a megszokottnál egy kicsit mélyebb, amire végre felfogta a liba, hogy nem vagyok hajlandó még az ujjamat se feldugni neki, nemhogy a ”kicsi” Jimint.
- Pff, nem tudod, mit hagysz ki – azzal sértődötten felállt a székről és elviharzott.

Sóhajtva dőltem vissza a pultra, de szemem megakadt világos hajkoronán. Még nem láttam ezelőtt. Csak a hajat láttam, a tulaja elveszett a tömegbe, de láttam, hogy araszol a tömeg széle fele, ahol ki tudják magukat fújni azok, akiknek elegük van a tömegből egy időre.
- Tae, mindjárt jövök. De ha nem, akkor se kell aggódni – szóltam oda pultos haveromnak és célba vette azt a világos hajkoronát. Kíváncsi voltam, mégis milyen lehet, hiszen még sose láttam azelőtt még hasonlót se. Átverekedtem magam az emberek közt, közbe többször is letapiztak és rám csimpaszkodtak, de már hozzászoktam és rutinosan ráztam le magamról őket. A tömegből nagy nehezen kiszakadva körbenéztem és kis keresés után meg is találtam egy kis lépcsős folyosóra félrevonulva, kicsit lejjebb ülni a lépcsőn. Ahogy egyre lejjebb lépkedtem úgy lett a zene is egyre halkabb. Megálltam egyel a fölött a fok fölött, amin ült és kicsit lehajoltam.
- Zavar a tömeg? – szólítottam meg, mire enyhén összerezzent és felém fordította fejét. Oldalról nézve tökéletesen látszott erős állkapcsa, ami baromira tetszett. Bőre még hajánál is jóval világosabb volt és sötét szemeivel kérdőn nézett rám.
- Nem bírom az embereket – vont vállat. Mély, rekedtes hangjába beleborzongtam.
- Akkor nem jó helyre jöttél. Itt mindig sokan vannak – mondatom közbe elmosolyodtam és leguggoltam mellé. Sóhajtott egyet és beletúrt világos fürtjeibe.
- Egyik barátommal jöttem, megtudta, hogy a srác, akit kinézett magának itt dolgozik…
- Te meg jó baráthoz híven, eljöttél vele? – mosolyodtam el, mert bólintott, hogy így van. Mi is ezt csináljuk Taeval, mindig ez van.
- Pontosabban kirángatott a szobámból, hogy ”Márpedig te jössz velem ma bulizni!” – kuncognom kellett azon, ahogy utánozta barátját, a végére ő is elmosolyodott. Leültem mellé és szemügyre vettem arcát. Hófehér bőre miatt szemei kitűntek, íriszei az átlagnál is sötétebb árnyalatba pompáztak és gyönyörűek voltak. Arca, ahogy elmosolyodott nagyon aranyos volt, szemei is vele mosolyogtak, mellé pedig társult az a durva, enyhén érdes, rekedt, mély hang. Nem mindennapi. Szűk fekete farmer feszült elképesztően vékony lábain, baromi jól nézett ki, felül pedig egy fehér rövid ujjút viselt.
- És te csak úgy ott hagytad a haverod? – kérdeztem szemöldökömet felhúzva.
- Előbb ő hagyott ott, mert kiszúrta a srácot – vont vállat, mire kinevettem. – Nem olyan vicces azért, de ki tudtam menekülni.
- És a legjobb helyre menekültél, ide szinte sose jönnek le, max én szoktam.
- Nem úgy nézel ki, mint aki menekül az emberek elől – mosolygott rám, de alig észrevehetően.
- Néha idegesítenek, hogy mindig rám tapadnak. Néha meg éppen valakivel jövök ide – vállamat megvontam mondandóm közbe, mire kérdőn felhúzta szemöldökét.
- És most mi szél hozott erre? – kérdésére felé fordultam és szememmel hajára böktem.
- Egy szürke hajkorona.
- Valóban? – húzta fel szemöldökét hitetlenül. – Ez érdekes. – Felkönyökölt térdére, állát tenyerére helyezte és kicsit meglepődtem. Kezei nagyok és férfiasak voltak, karján és kézfején is egész erősen kirajzolódtak erei. Nekem nagyon mini kezeim vannak, mint egy kisgyerek, de az övéi még akkor is nagynak számítanának nekem, ha normális méretű lenne a mancsom. Keze nem passzolt aranyos arcához. Elütött a cuki pofitól az a férfias kacsó és az a durva állkapocs, ami megint csak nem volt mindennapi. Az egész ember nem volt mindennapi.
- Mi ezen olyan érdekes? – húztam fel szemöldököm kérdően.
- Tudod az emberek nem a haj miatt szoktak keresni valakit. Inkább a hátsójuk miatt, van, aki lábra megy, csajok esetébe az ikreket szokták nézni, nem pedig a hajat – magyarázta ugyan úgy a kezén támaszkodva.
- De én nem olyan célból indultam meg, mint a felsoroltak szokta. Csak kíváncsiságból.
- Mivel a hajam miatt jöttél, így el is hiszem, kivéve, ha kiderül, hogy a szürke hajra izgulsz – a végére elkuncogta magát.
- Ki tudja… - néztem el a távolba és elnevettem magam. – Amúgy Park Jimin vagyok – fordultam vissza hozzá, felé nyújtva kezem. Kicsit felemelte állát és másik kezével megfogta az enyémet. Pici kezem elveszett az ő hatalmas tenyerében.
- Min YoonGi.
- Örülök a találkozásnak! – mosolyogtam rá kedvesen, mire halvány mosollyal biccentett.
- Te gyakran jársz ide? – kérdezte egyik szemöldökét felhúzva.
- Minden este itt vagyok. Már ismernek itt – vontam vállat. – Azért követtelek, mert téged itt még nem láttalak.
- Mindent értek… Te vagy a srác, aki már majdnem mindenkivel volt?
- Jó, ez kicsit durva túlzás volt, nem vagyok én egy hímribanc. És egy ideje nem voltam már senkivel.
- Mért? Csak nem elutasítottak szépfiú? – vigyorodott el gonoszan.
- Engem aztán nem! – nevettem el magamat orromat felhúzva.
- Akkor meg? – Unott arcot vágott, de szemén látszott, hogy most már megvárja a válaszom.
- Mondjuk úgy, hogy megvan a szint, ami alá nem adok. – mondtam ki ezzel koránt sem egyenes választ adva.
- Mégpedig? Kim Hyuna és Kim YoungSun alá nem adod?
- Minek nézel te engem? Egy válogatós hím kurvának? – húztam fel szemöldököm sértetten. Kérdésemre váll rántva felelt.
- Ilyet én nem mondtam.
- De gondoltad! – fújtam ki ingerülten a levegőt és magam elé fordultam.
- Eszembe se jutott ilyen. Nem ítélkezek azelőtt, hogy valakit meg ne ismernék. – Olyan komolysággal fűzte ezt hozzá, hogy egyszerűen nem lehetett nem komolyan venni, de mégis úgy jelentette ki, mintha csak az aktuális időjárásról beszélt volna. Mondata után, mintha direkt hagyott volna nekem pár másodperc emésztési időt, és el is merengtem egy picit. Olyan embernek tűnt, már ez után a rövid eszmecsere után is, aki ragaszkodik az elveihez, és vagy fél tőle az ember a kitartósága és a rideg őszintesége miatt, vagy tiszteli és imádja pont az őszinteségéért. Láthatta, hogy elgondolkodtam, mert szája sarka kicsit fölfele görbült. – Szóval, ha megismernélek, akkor utána megtudnám mondani, hogy válogatós hím kurva vagy e, hogy a te szavaiddal éljek, - itt egy picit elkuncogtam magam – vagy csak egy jó ízléssel megáldott srác, aki nem veti el a…földi élvezeteket.
- Mi vagy te? Valami filozófus vénember? Ki használ ilyen szavakat csak úgy? – nevettem el magam a végére.
- Sokat olvasok – vont vállat mosolyogva.
- Szóval… Ezzel azt akartad mondani, hogy hajlandó lennél megismerni?
- Akár az is lehet.
- És ha én nem akarlak téged? – vontam fel kihívóan a szemöldököm.
- Akkor nem lennél már rég itt, hanem valakivel vonaglanál a tömegbe, leszarva egy antiszociális lényt itt a lépcsőn.
- Hmm… Egy hetet adok – értetlenül nézett rám, mire elmosolyodtam – Egy hét arra, hogy megismerhess és eldöntsd, melyik is vagyok.
- És nekem ez miért jó? Ez kissé úgy hangzik, mint egy fogadás.
- Ha egy hisztis, finnyás, válogatós, rossz vérű hím kurva vagyok, akkor pápá és nem látjuk egymást.
- És ha nem? – húzta fel kihívóan szemöldökét.
- Akkor… Majd az eldől szerintem.
- Ez így nem jó. Ha nem… Akkor utána egy napig azt kell csinálnod, amit mondok – húzta gonosz mosolyra a száját.
- Hééé ebbe nem megyek bele!
- Te akartál fogadni, én csak mondtam egy feltételt. Na! Fogadunk, szépfiú? – nyújtotta felém nagy férfias tenyerét. Tétováztam, hogy megéri e ez nekem, de végül tenyerébe csúsztatta az enyémet.

Ezzel megköttetett a fogadásunk, ami eldöntötte végül a Taehyunggal kötött fogadásunkat is.

Love is so mad ~0~

Körbeölelt bennünket a sötétség és a csend ólomsúllyal nehezedett ránk. Minden kis nesz, levegővétel borzalmasan hangosnak tűnt. Ott állt előttem értetlenül csillogó szemekkel és várta, mégis mit szeretnék tőle. Az ártatlanság sugárzott róla, én pedig féltem. Féltem magamtól, mégis mit fogok tenni, mi fog következni. Egyáltalán mit kerestem ő ott, azt se tudtam pontosan. Csak álltam ott és reméltem, hogy minden rendben lesz.

- Olyan naiv vagy – összerezzentem a hangjára. Nem akartam, hogy halljam. De mégis megszólalt. Megjelent az ártatlan fiú mellett és gonosz, lesajnáló mosollyal méregetett. Olyan volt, mint én, de velem ellentétben, az ő szemében gonosz fény csillant, szinte vörösen izzott, az enyémben csupán a rémület ragyogott. A fiúhoz lépett és kezét végighúzta annak bársonyos arcán. A védtelen teremtés ebből semmit se érzékelt. Hogy is érezhette volna, hiszen ez mind az én fejembe zajlott le. – Itt a lehetőség, ragadd meg! Vidd magaddal, hogy csak a tied lehessen! Ragadd meg, és úgy intézd, hogy senki se találja meg és még menekülni se tudjon a kis édes! – hangjából csöpögött a megvetés és a gúny. Kezét végig a srác arcán tartotta, az állkapocs vonalán végigvezette undorító ujjait és közbe vigyorogva figyelt engem. Ahogy végigsuhant az agyamon a megfontolás, hogy lehet, hallgatok rá, aztán a félelem, hogy akkor milyen szörnyeteg lennék. A félelem és tehetetlenségérzet helyét átvette a harag és az undor.

- Ne nyúlj hozzá! – sziszegtem fogaim közt, mire az angyalokhoz hasonlító fiú értetlenül nézett rám.

- YoonGi, miről beszélsz? Megijesztesz! – Egy óvatos lépést tett felém, mire rá kaptam tekintetem.

- Ne gyere ide… - a szavak nem parancsolóan, hanem kérlelően hagyták el ajkaim, ő pedig megtorpant. De csak egy pillanatra, majd újabb lépést tett az én irányomba, ezt már határozottabban és látszott rajta, esze ágában sem volt megállni, csak, ha végre előttem áll. A háttérben a gonosz alak továbbra is figyelt, nem követte a fiút, de tekintete szinte perzselte a bőrömet.

- Rabold el!

~¤~

Normális életem volt, jártam suliba, voltak haverjaim, volt kedves hobbim és álmom is. Egy normális tizennyolc éves srác voltam. Persze, nem voltam a suli fenegyereke, se a srác, aki mindenkit ágyba visz, azt meghagytam a haverjaimnak. Én a csendes srác voltam, akitől valamennyire az emberek tartottak. Az őszinteségem miatt. Hiszen az embereknek fáj az igazság, főleg, ha valaki akkor vágja a képükbe, amikor éppen ők maguk próbálnak fájdalmat okozni másoknak.
Éltem a kis átlagos mindennapjaim, jártam kosár edzésre, eljártam a közeli kávézóba és zenélgettem. A kávézó... Bézs színű falak és hozzá illő fa bútorok, barna árnyalatú függönyök és a dolgozók pólója is hasonló árnyalatba látszott. Fahéjas süti és kávé illata keveredett a levegőben, mindig kellemes meleg volt, ahova az ember szívesen bemegy a kinti hidegről. Lágy jazz zene szól többnyire, de nem túl hangosan, hogy mindenki hallja a partnerét, miközben a mennyei fekete italát kortyolgatja. Megnyugtató és kellemes volt a kisugárzása, és ezen az ott dolgozók is javítottak. Mindig kedvesek voltak, odafigyeltek a vendégekre és nekem szólnom se kell már, anélkül is tudják, hogy mit kérek. Kávét, minimális tejjel és három cukorral, ez mellé kísérőként három szem abból a mennyei fahéjas sütiből, aminek illatánál már csak az íze istenibb.
Általában a kis üzlet hosszú pultjának eldugottabb végére ülök, ahol a zenét tökéletesen hallom, rálátok arra, hogyan készítik az éppen feladott rendeléseket és néha elbeszélgetek az éppen pultban dolgozókkal.
Akkor is így tettem, amikor találkoztam vele. Fárasztó napot zártam akkor is az iskolának csúfolt dohos épületben, és onnan szabadulva kilencedik óra után szinte repültem a kis kávézó felé. Érkezésemet kis csengő jelezte és rutinosan mentem a pulthoz. Táskámat letettem a megszokott helyére, kibújtam vastag kabátomból, levettem a nyakamat védő sálamat és a kabát ujjába tömve felakasztottam a fejem mellett lévő fogasra. Ráfeküdtem a pultra és lehunyt szemmel hallgattam az apró hangszórókból szóló dallamokat.
Halk kuncogás miatt pillantottam csak fel a pultosra, aki mosolyogva figyelt engem. Új lehetett a srác, mert nem láttam még előtte, pedig évek óta törzshelyem volt a kis hely. Gyerekes, pufi arca volt, mosolygós szemei és telt ajkai, amik akkor éppen mosolyra húzódtak. Homlokát fedte világos rózsaszín árnyalatú haja. Barna kötényt kötött derekára, egy csíkos hosszú ujjú fölsővel, amiből alig látszottak ki kicsi kezei.
- Fárasztó lehetett a napod - szólalt meg továbbra is mosolyogva. Hangja olyan volt, mintha egy angyal beszél volna hozzám.
- Kilenc órám volt nulladikkal együtt, abból három témazáró írással telt, a többin pedig érettségi feladatokat csináltattak velünk...
- Kellemes lehetett - fintor futott az arcára, ahogy belegondolt, milyen felemelő volt az aznapi programom. - Mit adhatok? - váltott át pultosba hirtelen, továbbra is megtartva mosolyát. Hátulról kinézett egy ismerős arc, ChaeRin és mosolyogva válaszolt helyettem.
- Latte Machiatot, három cukorral és vágj hozzá néhány kis kekszet.
- Vágjak hozzá? - értetlenkedett az új fiú.
- Nem szó szerint, az az ő szokása - böktem rá a nőszemélyre.
- Szeretnéd, mi? - vigyorgott a szöszi, mire csak lemondó fejrázással reagáltam.
- Szóval, Latte M tripla cukorral? - kérdezett vissza az új fiú, hogy biztos jól vette e fel a rendelést.
- Úgy-úgy. Jegyezd is meg, mert minden nap jön a kis morgós - vállba veregette új munkatársát a lány és visszament a dolgára. - És a névtábládat elhagytad - kiabált még ki, mire a kis rózsaszín hajú ijedten lenézett pulóverére.
- Basszus! - Végig vizsgálta zsebeit, de nem találta egyikben sem, de végül a pulton elhagyva megtalálta a kis jelölőt és fel is csíptette a szíve fölé. Jimin. Ez a név díszelgett a papírkán, és akaratlanul is az agyamba véstem.
- Szóval, Jimin... - ízlelgettem a kis egyszerű nevet, próbáltam halkan kimondani, de rögtön odakapta a fejét. -Hol tanulsz? - Gratulálok YoonGi, ennél szarabb kérdést fel se tehettél volna!
- Itt majdnem a szomszédban van egy művészeti gimi... - kezdte el magyarázni, néha rám pillantva a készülő kávémról, közben kedvesen mosolygott.
- Szóval ilyen kis művész lélek vagy... - jegyeztem meg csak így magamnak.
- Igen, modern táncra járok. Mondjuk a tanáraim mindig át akarnak csábítani az énekesek közé. - Mosolyogva megvonta a vállát, mint, akit igazából nem érdekel.
- Nem nagyon izgat a dolog, ahogy elnézlek - mosolyodtam el végre én is egy kicsit.
- Nem áll szándékomban szakot váltani. Szeretek énekelni, de a táncolni még jobban. - Arcán látszott, hogy picit elkalandozott, talán fejben éppen táncolt, mert mosolya még szélesebb lett. De egy fejrázással szinte rögtön visszatért a valóságba. - Veled mi a helyzet? - pillantott felém, de közbe odakoncentrált a készülő koffeines csodámra.
- Lehet hihetetlen, de én is művészléleknek mondanám magam...
- Komolyan? - nézett rám csillogó szemekkel.
- Zongorista vagyok és néha írogatok dalokat, ha úgy adódik - mondtam egyszerűen, neki mégis jobban kezdett ragyogni a szeme.
- De jó~! - Óvatos mozdulattal elém helyezett egy bögrét, ami tele volt a gőzölgő csodával. - Kész is volna! Egészségedre!
- Köszönöm...

Így kezdődött el egy történet. Egy történet, ami bárcsak ne történt volna meg, de mégis jó, hogy megtörtént. Megváltoztam valaki miatt, de nem azért, mert azt akartam, hogy érdeklődjön irántam és nem is szándékos volt ez a változás. Azt meg végképp nem állíthatom, hogy jó volt. Mert az senki se mondaná jó változásnak, ha egy kis gonosz hang kezd hozzád beszélni a fejedben, és próbálsz ellenállni neki... Az első megszólítására is tisztán emlékszem...

I Killed Him - A kezdetek

Elhagyatott házak, néhol egy-egy pislákoló lámpa. Egy lélek se járt azon a környéken évek óta, talán csak néhány lázadó tinédzser. Letörött deszkakerítések, drótkerítéseken mindenhol hatalmas lyukak, a háztetők beszakadva, cserepek a földön, az udvarokban szanaszét, a már lassan mellkasig érő gazban. Az ablakok betörve, és a közvilágítás nagy része is szétcseszve, csak néhány maradt ép, de azok is már kigyúló félben voltak.

Szőke alak sétál be egy lámpa fénye alá, kabátja combjáig ér, ki van cipzározva. Szemébe félelmetes fény ragyog, talán a kezében lévő éles késéhez hasonlítanám. Mindkettő abban a környezetben halálfélelmet kelthet az emberben. Lassan lépkedett előre fekete bakancsával, a tőle nem messze földön ülő felé haladt kimért, idegőrlően lassú mozdulatokkal. Mint egy vadmacska, aki az áldozatát közelíti meg. Mint egy tigris.

A félelemtől földre rogyott srác próbált arrébb csúszni, de a félelem meggátolta a mozgásában. Szemébe könnyek gyűltek, végig szántották arcát a sós cseppek, menekülve onnan, ahol bárki láthatta volna. Azért fohászkodott, bárcsak ő is így eltűnhetne, mint az a kis csepp. De sajnos, nem tehette.

A szőke arcán féloldalas mosoly jelent meg, áldozata elé guggolt, annak tekintetébe fúrva övét, kesztyűs kezébe forgatta éles fegyverét. Az ülő torkát visszataszító nyüszítés szerű hangok hagyták el.

- Mos nem olyan nagy a szád, mi? – a vékony, szőke alak hangjából csöpögött a gúny, a megvetés, és az undor minden fajtája, emellett mégis nyugodtan csengett.

- Ne csináld! – próbáltam visszatartani, irányítani, de nem ment. Túl erős volt.

- Az olyanokat utálom a legjobban, mint te. Mások előtt nagy a pofád és a gyengébbekbe belerúgsz, annyiszor, amíg ki nem múlik belőlük minden fény. De amint veszélybe kerülsz, olyan leszel, mint a leggyávább kutya és a szemeiddel és minden porcikáddal könyörögsz az életedért – mondata végén arcon köpte a másikat, akinek szemében, ha lehet, még több félelem jelent meg. Elvigyorodott a látványtól, és ráfogott a késére, a következő végzetes mozdulatára készülve.

- Hagyd abba! Nem ölheted meg! Hagyd! – kérlelésemre csak elröhögte magát.

- Ugyan, mért tenném? Hogy elengedni? Hah, ne röhögtess! Te csak maradj csendben odabent! – gúnyosan felhorkantott és visszanézett áldozata szemébe. – Nézd, ahogy kihuny belőle az élet! – Kicsit meglendítette a kezét, és egyenesen a fiú meleg, hevesen verő szívébe szúrta a pengét.

- Nee!

Késő volt. Nem tehettem semmit. Végig kellett néznem, ahogy a félelem, a fájdalom, az Élet csillogása eltűnt szeméből. Számolni se tudom, hányadjára kellett végig néznem egy ilyen jelenetet. És sokadszorra se tudtam tenni semmit. Mert gyenge vagyok. Mert nem tudom legyőzni, nem tudom meggátolni, hogy felülkerekedjen rajtam. Irányítja a testemet. Túl rafinált, túl erős. Nem tudom legyőzni, mindig legyőz.

- YoonGi, mért kell mindig beleszólnod? – szólt hozzám miközben az egyik házba bevitte az élettelen testet.

- Mert meg akarlak állítatni – morogtam vissza, de ezt senki más se hallhatta. Hisz én csak egy hang vagyok a fejében, amikor ő irányít mindent, amit mások látnak. Régen még egy hang se voltam, nem is tudtam, mi történik körülöttem akkor, amikor nem én irányítok.

- Ugyan, legalább nekem ne hazudj. Én csak azt csinálom, amit mélyen belül te is akarsz. Hiszen én te vagyok.

Válaszolni neki már nem tudtam, nem volt már ahhoz erőm. Sose ölnék embert. Hisz én csak Min YoonGi vagyok, aki visszahúzódik és csendben figyel mindent, ő meg egy hang a fejembe, ami elnevezte magát Sugának és legyőzött engem. Minden egyes alkalommal, amikor ilyet tesz, az orrom alá dörgöli, hogy gyenge vagyok, és semmit se tehetek ellene.

~¤~

Az elején tényleg csak egy hang volt a fejemben. Próbált ösztönözni dolgokra. Ha tetszett egy lány, akkor menjek oda, szerezd meg, ez az egyetlen lehetőséged. Ha valami miatt leüvöltöttek a szüleim, akkor bíztatott, hogy szóljak vissza, védjem meg magam. Persze, az elején nem törődtem vele, próbáltam kizárni.

De ez a gonosz hang csak erősödött, egyre többször beszélt hozzám. A vitákba már nem csak azért beszélt, hogy visszaszóljak, hanem hogy ha megütnek, üssek vissza. A saját szüleimnek. Ha a lánynak, akit kedvelek, van barátja, azt mondta fenyegessem meg, verjem meg… öljem meg.

A végén már hallgattam rá, ellenszegültem, verekedtem, de embert ölni sose akartam. Ki gondolta volna, hogy azzal, hogy azt teszem, amit kér, csak az ő kezére játszok. Ő erősödött, én gyengültem. Néha voltak kisebb sötét pillanataim, amikor nem tudtam mi történt. Volt, hogy egy pofon hozott vissza a valóságba, amit nem is tudtam, miért kaptam. Aztán…

Amikor vége lett a gimnáziumnak, és egy évet kihagytam az egyetem előtt, akkor sokat voltam egyedül. Elköltöztem a szüleimtől és dolgozni jártam, meg akartam keresni a pénzt az egyetemre. Túl sokat voltam egyedül, túl nagy volt a csend körülöttem. Az élet energiám és a kedvem, mintha folyamatosan csapolták volna. Létezni se volt erőm. Ő meg ezt kihasználta…

A csendes létem miatt, sokan belém kötöttek. Ó, hogy mennyi embert utáltam. Ideges pillanataimba persze átfutottak az agyamon rossz gondolatok, mit kéne velük tenni, de sose lennék rá képes. Ő azonban…

°˘°˘°

A szobámba ébredtem hajnalban, a felkelő Nap fényére, ami egyenesen az ablakomon tűzött be. Morogva ültem fel és néztem körül. Az előző esti ruháim voltak rajtam, de a látvány miatt, ha nem kaptam szívrohamot, akkor baromi szerencsés lehetek. A fehér pólómat vérfoltok színezték a hasamon, és a hosszú ujj végén. Rémülten kaptam le magamról a ruhadarabot, de szemem megakadt a tükörképemen. Arcomon vércseppek pöttyöztek, már rászáradtak a bőrömre. Az asztalomon egy véres kés hevert.

Sokkosan ültem le a földre, összekuporodva, próbáltam emlékezni, mégis mi történhetett. A félelem teljesen hatalmába kerített, már könnyeim is kicsordultak és végigszántották vér áztatta arcomat. Percek óta kuporoghattam ott, amikor lassan az emlékek megrohamozták az agyamat.

° - Itt van a kis nyomi gyerek! – a dagadt disznó hangjától még így emlékben is grimasz jelent meg az arcomon. Meg se szólaltam csak egy lépést tettem felé. – Mi van, megnémultál? Ja, bocs, te eddig is az voltál! – gügyögött felém, undorító vigyorral az arcán. Mosolyra húztam a számat, odaléptem hozzá és jól gyomorba térdeltem, amire összegörnyedt. Könyökömmel tarkójára vágtam, amitől csak közelebb került a földhöz. Hátára fordult fájdalmában, mire fölé guggoltam és vigyorogva előhúztam zsebemből a kést.

- Hé, mi a faszt csinálsz? – emelte fel a hangját, bár, így is hallatszott a félelem rajta. Mutató ujjamat szája elé helyeztem.

- Csend legyen dagadék, legalább csendbe dögölj meg! – azzal beleszúrt egyszer. És még egyszer. És még egyszer. 

°˘°˘°

Ő szemrebbenés nélkül ölt meg bárkit. Olyan profin csinálta, hogy nyoma se maradt a tettének, csak keresték az eltűntet, de holttestet se találtak utánuk. Sose kaphatták vissza a szerettek legalább a kihűlt testet. És az én hibám. Az én gyengeségem miatt történnek ezek…

Szerinted a hallgatás
Gonosszá tehet
Egy jó embert?

The Last Love

Cím: The Last Love
Besorolás: 14+
Szereplő: Suga
Megjegyzés: Ez a kis szösszenet (ami valamiért pár havonta egyre hosszabb lesz) próbálja kicsit felvázolni, valami elképzelést adni YoonGi múltjáról. Sok dolgot nem tudunk róla, csak annyit, amit a dalaiban vagy néha kisebb beszélgetésekkor elárult, én mégis megpróbálkoztam egy mesélős-önéletrajz szerű valamivel. Kicsit olyan, mintha egy részét magamról írtam volna, így egy kis darabka "én" is van benne. Remélem tetszeni fog és végig bírjátok olvasni! 😊

Sose voltam egy nagyon szociális élőlény. Gyerekként se voltam azok közt, akik mindig együtt játszottak, átjártak egymáshoz és megküzdöttek egymással az iskolaudvaron lévő hintáért, vagy idősebb korukban elosztogatták a csajokat egymás közt. Nem akartam sose az az arc lenni, aki mindig belepofázik az órába, hogy mindenki rá figyeljen, akinek minden tanár és diák tudja a nevét a suliban, nem is voltam ilyen.

Nem akartam sőt, nem is tudtam volna olyan lenni, mint a többi korombeli srác. Nem szerettem a többiek társaságát, annyira más voltam hozzájuk képest. Annyira máshogy gondolkoztak és látták a világot, mint én. Amíg a többi gyerek mindenhol színeket látott a kis gyermeteg agyukkal, és mindenben csak a fényt látták, addig én már kiskoromban is szürkének, színtelennek láttam sok mindent, sötétséget is láttam dögivel mindenhol, ahol fény is volt. Amíg a többi gyerek kint játszott a parkban, addig én otthon voltam és a kis lakásunk egyik szobájában álló barna zongorán tanulgattam játszani, ott láttam a legtöbb fényt. Eleinte csak azt játszottam, amerre vitt a kezem, de szép lassan a hónapok, évek alatt megtanultam játszani. Nehezebb időszakaimban jól jött ez a tudás, hogy kiengedjem a bennem tomboló érzelmeket. Néha sajnos indulatokkal túlfűtött játékommal eléggé meggyötörtem az öreg hangszert.

A családban mindenki azt mondta, hogy menjek egyetemre, úgy minden jó lesz és egy ideig én is a felsőbb oktatás felé kacsintgattam. Itthon, Koreában nagyon fontosak a tanulmányok, így, mint minden más koreai gyerek, én is a lehető legjobb helyre szerettem volna bekerülni. Ez tizenkét éves koromban megváltozott, amikor egy, az életemet igencsak megváltoztató zene megjelent. Pontosan Stony Skunk Ragga Muffin című száma volt, aminek hatására én eldöntöttem, hogy zenész szeretnék lenni. Ez a célom később közrejátszott a tinédzser kori lázadásomban, ami azért nem volt olyan intenzív és hangos, mint a korombelieké. Mindenki azt mondta nekem, hogy ez csak egy álom, tanuljak tovább. Nem értettek meg engem. A szüleimmel majdnem, hogy rendszeres vita tárgya volt az én jövőm, emiatt egyre kevesebbet mertem csak leülni az én gyönyörű hangú öreg barátom mellé.

Tizennégy éves koromban, mint a többi kamasz srácnak, fontosabb volt a bandázás és a ”haveroknak” való megfelelés, mint a tanulmányok és a család. Akkoriban nagyon elhanyagoltam a szüleimet és a bátyámmal is megromlott a kapcsolatom, pedig ő próbált segíteni. Még az öreg zongorához se ültem le, fehér jádeszerű billentyűin vastagon felhalmozódott a por… Mikor újra találkoztunk, félénken húztam végig ujjaim a billentyűkön, akármilyen sokáig voltam távol, elutasítás nélkül fogadott vissza…

Amikor elkezdtem az alsó középet, kezdtek nehezedni a dolgaim. Általánosban még hagyján, ott még megvoltam, hiszen nem gondolkodtam olyan sok dolgon, maximum azon, hogy vajon anyu mit főz majd. Viszont középiskolában már mindenfélén járt az agyam. Amikor tizenhat lettem, akkor kezdett valami nagyon erősen megjelenni nálam. Pontosabban előtte is jelen volt, már a kezdetek óta valamennyire.

Gondolom, mindenki ismeri azt a fajta görcsöt, ami bennünk van, ha emberek előtt kell beszélni, felelni kell, fel kell lépnünk valamivel, vagy akármi publikus dolgot kell csinálnunk. Képzeljed el azt, hogy ez az érzés minden egyes percedben ott van veled. Az osztályban enni se mersz a gyomrodban lévő görcs miatt, mert bármi történhet, ami miatt mindenki előtt beéghetsz. Bármit csinálsz, az emberek rád figyelnek, azt lesve, mikor rontasz el valamit és mikor tudnak kiröhögni. Ezt a fajta félelmet a nap minden percébe vinni magaddal, ami a nyilvános szereplés, felelés miatt csak még rosszabb, mintha egy pánikroham lenne jelen, hányingerrel, szédüléssel, izzadással, szinte ájulással együtt kínozva. Az arcod ég, minden tekintetet magadon érzel… Ezzel a félelemmel éltem és élek a mai napig is, csak most már nem annyira erősen van jelen, mint annak idején.

Nem voltam egy nagyon rossz tanuló sohasem, de a jegyeim mindig is kettéváltak. A szóbeli feleléseim mindig csak rossz jegyeket hoztak magukkal. Felelés után mindig lementem a betegszobára, szinte bérelt ágyam volt már ott. A ”homeroom” tanárom aggódott értem és szólt a szüleimnek a dologról, ami csak újabb vitákat jelentett. Elkezdték hibáztatni a kosárlabda edzéseket, a zeneíró szakkört, minden szabadidős tevékenységet, amit szerettem csinálni. Ők nem ismerték a valódi okát, hogy mégis mire kaptam azt a jegyet, hogy nem a tudásom miatt szereztem azokat, és ezt én tudtam a legjobban. A tanárok úgy könyvelték el, hogy nem tanulok, pedig lehet, hogy akár visszafele is le tudtam volna írni az anyagot.

YoonGi levele, amibe múltbéli szerelméről mesél

A betegségem ellenére is volt néhány barátom, nekem is volt részem olyan dolgokban, mint minden más gyereknek. Diákszerelem, csalódás… Amikor nyolcadikos voltam, kicsit kínos kimondanom, de tetszett egy lány, akivel barátok voltunk. Barátok, mert egy idióta voltam és nem tudtam vele beszélni, visszatartott, hogy vajon mit mondana, beégnék csak előtte. Ahogy telt az idő egyre mohóbb lettem, és nem akartam már csak a barátja lenni, így rávettem magam a vallásra. Elfogadta és elkezdtünk járni, de nem tudtam nagyon megközelíteni, túl félénk voltam hozzá, ezért nem tudtam jobban bánni vele, nem tudtam olyan lenni, mint amit megérdemelt volna. Az őrületbe kergetett. Pár nap vagy hét után, igazából már nem emlékszem, azt mondta nekem, hogy legyünk csak barátok. Természetesen megértettem a szavai okát, de olyan volt, mintha az a pár szó egy hatalmas lyukat vájt volna a szívem egyik felébe. Magamat okoltam az egészért, és még mindig úgy gondolom, jogosan. Ha most vissza tudnék menni az időbe, oda, amikor elkezdtünk járni, megtenném, hogy biztosan tudjam neki mondani, hogy tetszik, hogy szeretem, és sokkal jobban bánjak vele…

Akármi történt velem, ha valami fájt, ha kezdtem feladni, ha úgy éreztem, nincs értelme tovább próbálkoznom, elég volt leülnöm és játszani az öreg barna zongorán. Mindig, amikor megtörtem, olyan volt, minta biztatna, lökne előre a céljaim felé.  „Kölyök, nem adhatod fel!”. Nélküle semmi vagyok. Kamaszkorom kezdetét vele együtt égettem fel, akkoriban nem láttam semmit magam előtt, csak sírtam és nevettem…

Amikor hazai számolás szerint tizennyolc lettem, európai szerint tizenhat, ezek a dolgok csak rosszabbak lettek. Az önutálatom erősödött, egyre jobban megnőtt bennem a szorongás. A családom és a barátaim egyre távolibbnak tűntek, egyedül éreztem magam. Azt kívántam, bárcsak minden eltűnne, mint egy délibáb. Minden reggel féltem kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy azzal megint egy borzalmas nap kezdődik. Amint elkezdődött a nap, azzal együtt jelentek meg önmarcangoló gondolataim és rögtön ott volt hű társam, a szorongás is.

Az otthon uralkodó háborús helyzetek miatt volt egy hosszú, igen feszült beszélgetésünk. Anyám már üvöltve kérdezte újra és újra, hogy mégis mi bajom van, sokáig nem is válaszoltam rá, csak hallgattam. A bátyám és az apám csendesen figyeltek, amíg anya kétségbeesetten ismételte üvöltve azt a nyomorult kérdést. Óráknak tűnő perceken keresztül ismételte, sírástól már eltorzult hangon, ami úgy hangzott, mintha egy beteg embert kérdezett volna, aki minden baját elnyeli, és tudod… Ez így is volt. Én tisztában voltam vele, hogy valami nincs rendben. Amikor már sokadjára is feltette ezt a kérdést, már választ se várva, akkor kifakadtam. Kimondtam mindent, ami már kiskorom óta zavart, aztán az alsó-felső középben tapasztaltakat. Nem szóltak semmit, nem kötöttek bele a rengeteg káromkodás és a tiszteletlen hangnem miatt sem. Az utolsó szó kimondása után anyám nyugtatóan magához vont egy ölelésre. Ekkor még csak nem is gondoltam, hogy mit terveznek az ”érdekemben”.

Pár héttel később, szüleim meglepő módon otthon fogadtak azzal a hírrel, hogy elvisznek engem valahova. Értetlenül és picit vonakodva mentem le velük a kocsihoz, még arra se volt időm, hogy bemenjek a szobába a drága zongorámhoz.

A város túlsó felén, egy nagy épület előtt parkoltak le, bejöttek velem és szótlanul keresték a megfelelő ajtót. A nyílászárón, ami előtt megálltak egy férfi neve volt, valami doktor akárki. Ne várja el tőlem senki, hogy emlékezzek rá így nyolc évvel később! Értetlenül kapkodtam tekintetem a névtábla és a szüleim között.

Egy pszichiáterhez vittek. Azt mondták, hogy az én érdekem, hogy meggyógyuljak, mert beteg vagyok. Tanácsokkal próbáltak ellátni, azzal a szöveggel, hogy elég jól ismernek. Életem egyik legjobb poénja volt ez a kijelentésük, csak az a baj, hogy ők nem annak szánták. Komolyan gondolták, hogy ismernek.

Még én se ismerem magam, más hogyan ismerne?

A férfi először teljesen értelmetlennek tűnő kérdéseket tett fel, amelyekre válaszoltam is. Kezdtem azt gondolni, hogy szüleim feleslegesen dobtak ki erre pénzt, amikor is egy fontosnak mondható kérdés hagyta el száját.

- Mióta vannak benned ezek a félelmek? – Kérdésére habozás nélkül vágtam rá a válaszom.

- Mindig is ilyen voltam.
Kifaggatott, meg akart bizonyosodni róla, mennyi igaz abból, amit szüleim mondtak neki. Azt sose tudtam meg, hogy mégis miket mondtak a fazonnak, de talán jobb is. Nem akarom tudni, mégis miket gondoltak rólam akkoriban.
Depressziós voltam, amire a doki is rájött, de ő az okára is rájött. Vagyis, ami közrejátszott abba, hogy idáig eljussak, az pedig a szociális fóbiám. A folytonos szorongásom és félelmem oka volt ez a nyomorult fóbia, ami a mindennapjaimat és a szociális életemet mérgezte, de a végére már a fejemet is.
De ez nem volt elég. Nem volt elég, hogy ez mérgezett engem belülről, de a kezelés is rátett a dolgaimra. A depressziós beteggel mit kell csinálni? Antidepresszánssal tömni, a szorongás miatt pedig hangulatjavítót is írtak fel nekem, ami elvileg csökkentette  a szorongás érzését. Emellett pedig pszichoterápiát is kaptam, hogy a...szociális kapcsolataimat, énképemet és az önbizalmamat javítsuk.
Nem mondom, hogy felesleges volt, de a gyógyszerek miatt tényleg úgy gondoltam magamra, mint egy beteg, hibás emberre, bár így visszagondolva , tényleg olyan lehettem. De a valós segítség, ami tényleg jót tett nekem, nem ekkor jött el az életemben.

2010-ben egy kis leányvállalat, a Big Hit Entertainment hirdetett egy rap versenyt. A céljaim miatt gondoltam, végre itt a nagy lehetőség, hogy itt hagyjam kis szülővárosom Daegut, és a fővárosban próbáljak szerencsét. Fel is utaztam a meghallgatásra és magabiztosan álltam ott. A verseny menete az volt, hogy először túl kellett jutni egy előzetes körön, hogy bekerüljünk a döntőbe. Kaptunk egy alapdallamot, amelyre fel kellett majd mondani a kis szövegünket, mindenki rögtön elkezdett arra gyakorolni, kivéve Min YoonGit. Én, kis önfejű létemre átszerkesztettem az egészet.

A versenyről másodikként kerültem ki, és felajánlották a gyakornoki lehetőséget, amit el is fogadtam. Az utazgatások miatt elkezdtem dolgozni, ami miatt mindig máshogy értem be az iskolába. Este gyakoroltam, hajnalban dolgoztam, a suliban meg bealudtam. Így jutottam el az érettségiig húsz évesen.

Érettségi után már teljesen arra tudtam koncentrálni, amire szerettem volna. A gyakornoki éveimre, amelyek elég hosszúak voltak. A fizetésem elég kevés volt. Sokszor előfordult, hogy döntenem kellett, hazautazok, vagy eszek. Kezdtem kiborulni, hogy még mindig nem debütáltattak két év elteltével se, már odáig jutottunk, hogy a kilépéssel fenyegetőztem, amit nem szerettek volna. Nem akartak egy ilyen tehetséget elengedni, mint én.

Az évek alatt, amiket Big Hit tanoncként töltöttem, megismertem valakit, aki a mai napig a legjobb barátom. Neki mondom el, ha valami gáz van, ha zavar valami és a mai napig vele dolgozok együtt a legtöbbet. Namjoon, vagy Rap Monster, ha úgy jobban tetszik, mindig lehet rá számítani. Nagyon jó srác, tudja, hogyan kell kezelni engem és hogy milyen is vagyok. Tisztába van azzal, hogy bizonyos dolgok miért nehezek nekem és ő volt az egyik nagy segítségem abban, hogy le tudjam gyűrni a betegségem.
Mellé betársultak a többiek is. Hoseok, Jimin, Seokjin, Jungkook és Taehyung. Talán most érzem őszintén, hogy tartozom valahova. Furcsa csapat a miénk, mindenki egy egyéniség, de ez így jó. A gyakornoki idő alatt is már kezdtünk összekovácsolódni, talán ez is lehetett az oka annak, hogy sokan megkedveltek minket. Elég vicces szokott lenni néha, ha elszabadulunk...

Végül elérkezett a debütálásunk 2013-ban. A kis hétfős csapatunk elindult végre a híresség felé. Rapperként és producerként erősítem a csapatot, ha mondhatom így. A táncolással bajaim voltak, nem a szívem csücske, de leküzdöttem ezt az ellenszenvemet és így jutottam el idáig, ahol most is vagyok. Persze nem ment ez annyira könnyen, a szüleim évekig nem jöttek el egy koncertemre se, évekkel a debütálásunk után látogattak el egy fellépésemre először. Előtte lehet nem hittek a sikerembe, amíg elég ismertek nem lettünk és azzal, hogy megnéztek minket, megmutatták, hogy büszkék rám és támogatnak.

A dolgok, amiket annak idején elképzeltem, a gyerekkori álmom, amiért feláldoztam a fiatalkorom itt van a szemem előtt, egy karnyújtásnyira. Feláldoztam a fiatalságom a célért, azt gondoltam, hogy tudom kompenzálni a sikert, de ahogy telt az idő, úgy tűnt szörnyeteggé váltam. A démonom pedig maga a siker. Mindezt azért, hogy ne kelljen újra átélnem, amit azon a koncerten, mikor megijedtem az emberek látványától és elmenekültem a mosdóba, magamat nézve, a padlón összekuporodva, az öngyilkosság gondolatát is felvetve magamban. De többet nem gondolom így, nem riaszthat el a tömeg látványa. Sikerült elnyomnom a félelmem, a démonomat pedig egy ketrecbe zárni mélyen magamba.

Az egyik legismertebb koreai banda majdnem legidősebb tagja vagyok, sokak által elismert rapperként, öt kistestvérrel és egy báttyal, aki sokszor inkább olyan, mintha az anyánk lenne, hatalmas rajongótáborral, amely támogat minket és szereti, amit csinálunk. Rengeteg díjat nyertünk, amikről még csak álmodni se mertünk, amikor még a debütálás miatt aggódtunk. A fél világot bejártuk már, több ezer rajongónkkal, ARMYval találkoztunk. Hihetetlen, hogy a világ minden részén ott vannak és támogatnak minket.

Ez még mindig nem a vége az útnak, van még hova fejlődnöm, sokkal jobb szeretnék lenni, mint előadó, de főleg, mint ember. Sokkal jobb emberré szeretnék válni, és most tartok ott talán, hogy a céljaim tíz százalékát teljesítettem. Ez nem sok, de így is több, mint amit reméltem még kis tizenkét éves fejjel.

Hálás vagyok a környezetembe élőknek, a családomnak, főleg a bátyámnak, a csapattársaimnak, mindenkinek, aki egy fellépés előtt sürög-forog körülöttünk, hogy a legjobb formánkat nyújthassuk azok előtt, akiknek a sikereinket köszönhetjük: az ARMYk előtt. Nekünk Bangtan tagoknak az ARMY egy hatalmas szerelem, mi mindig veletek leszünk. Hálás vagyok nektek. Repüljünk a gyönyörű szárnyainkon tovább, amíg csak lehet. Fighting!

Az emlékem sarkában helyet foglal egy barna zongora
A gyerekkor házunk sarkában helyet foglalt egy barna zongora.

/Suga – First Love/

Köszönöm, öreg barátom!

A névtelen társkereső (YoonSeok)

Hoseok’s pow

Én... Én… Nem hiszem el, hogy ennyire kétségbeesett lettem… De sajnos így van… Sose gondoltam volna, hogy odáig jutok, hogy egy társkereső oldalra felregisztrálok. De egyszerűen, már ez maradt meg lehetőségnek, bár nem fűzök nagy reményeket hozzá. Itt vagyok huszonkilenc évesen és évek óta nem volt párkapcsolatom. Azt se mondhatom, hogy a sok munka miatt, mert annyira nem húzós. Egy művészeti iskolába vagyok tánctanár. A kinézetemre nem lehet panasz és sok barátom van, valamint sok lány a közelemben, de már évek óta nem volt senkim, mert mind mást választottak. Így már annyira kétségbeestem, hogy már megkértem egyik barátomat, Jimint, hogy segítsen nekem, ő pedig egy társkereső oldalt ajánlott. Ő is ezen keresztül találta meg a párját pár éve, akivel a mai napig együtt vannak.

De ez nem egy szokványos társkereső oldal. Itt nem kell megadni a nemed és a rendes neved se. Az oldal létrehozója úgy gondolta, hogy ha valakik egymáshoz illenek, nehogy a nemek miatt ne találjanak egymásra, így teljesen nemtől függetlenül mennek a párkeresések. Jimin is először furcsállotta, ahogy én és nem akart még véletlenül se csávóval összejönni. De megtalálta az összhangot egy felhasználóval, akivel pár hónap múlva találkoztak, és kiderült, hogy egy majdnem vele egyidős srác, de akkor már egyáltalán nem zavarta. A találkozó tökéletesen zajlott és azóta együtt vannak. Nagyon aranyos srác a párja Jungkook. Olyan, mint egy kis nyuszi. És be kell vallanom, hogy nagyon aranyosak együtt…

Akármennyire nincs bajom a melegekkel, nem feltétlen akartam egy srácot kifogni. Bár ki tudja… Lehet én is úgy lennék a végére, mint Jimin.

Beregisztráltam, valami kitalált nevet kellett beírni. Emlékszem, Jungkook Sütike néven, Jimin meg ChimChim néven volt beregisztrálva. Nekem is kellett valami, de azért nem ilyen kis… furi név. Végül, fogalmam sincs honnan jött, de J-Hope néven regisztráltam. Azért azt figyelitek, hogy „hope” mert én is a reményemet keresem, ahogy lehet, hogy valaki bennem találja meg a reményt. Hmm… Milyen kis cseles vagyok…

Elkezdtem keresgélni és furábbnál furább nevek, és bizarr animés meg mindenféle figurák vigyorogtak rám. Már a névről meg lehet mondani, hogy milyen az ember. Ez is egy olyan dolog, ami valamilyen szinten segítség. Hisz ha egy általad kitalált becenevet lát valaki, meg tudja mondani már arról, mennyire vagy komoly, gyerekes vagy hasonló. Én rengeteg fura ”alakot” láttam, ami kezdte kiölni belőlem azt a kicsike kis reményt is az iránt, hogy találok akárkit is. Kezdtem beletörődni, hogy egy magányos, a táncnak élő cicás bácsi leszek, amikor megláttam egy normális felhasználót. A képe egy sima fekete-fehér rajz volt, a neve semmi extra. Jó kimondani, semmi nyálas kis cukimuki nevecske vagy akármi. Csak egy szó, ami megragadta a figyelmem. Suga. Értem én, hogy a jelentése édes (hohóó, cukor), de maga a szó nem olyan fura, mint a ”Édespicicukorborsó696969”. De most komolyan! Olyan nevek voltak végig, hogy fúú.

Ráírtam és vártam, hogy visszaírjon. Mondjuk, nem sok reményt fűztem hozzá, hiszen a beregisztrálása egész régen volt. Legnagyobb meglepetésemre szinte rögtön válaszolt. Elkezdtünk vele beszélgetni, persze először fura volt. Elmondta, hogy mennyire meglepte, hogy valaki ráírt. Aztán mindenféléről beszéltünk. Megtudtam, hogy építészként dolgozik, és csak egy évvel idősebb nálam, legalábbis elvileg. A zenei ízlésünk hasonló, ajánlott nekem olyat, amit nem ismertem, én is neki. Nagyon jól elbeszélgettem vele. Pár hét után Jiminéknek is meséltem róla.

Jiminnel megbeszéltük, hogy egy szombati napon elmegyünk, beülünk enni valahova, mert ki akar faggatni. Az egyik kis kedvenc vendéglőnkbe mentünk, ott nem nagy a forgalom, de jó a légkör és a kaja. Elfoglaltuk a megszokott helyünket, és amíg a pincért vártuk már elkezdődött a vallatásom.
- Na haver, mesélj! – vigyorgott rám a velem szembe ülő Jimin – Van valaki?
- Olyan fura emberek vannak azon az oldalon!
- Akkor ni… - kezdett bele csalódottan barátom, amikor közbeszóltam.
- De, van!
- Komolyan? – nézett rám elkerekedett szemekkel.
- Úgy egy hónapja beszélünk…
- És mért csak most mondod?! – háborodott fel barátom, de k9zbe vigyor terült el az arcán.
- Mert az elején nem akartam mondani.
- És? Hány éves? Mit dolgozik? Hobbijai? Zene? – kérdezte izgatottan barátom.
- Harminc éves, építész, szeret képregényt olvasni, szereti a hipp-hoppot, majdnem ugyan azokat a bandákat hallgatjuk, K-Popból is.
- BBC?
- Az ám! – vigyorodtam el.
- Úúú! Kedvence?
- Ha azt mondom, ez is egyezik? – mosolyogtam rá legjobb barátomra.
- Zico! – ujjongott barátom – BigBang?
- GD.
- Speed?
- Zico bátyó, Taewoon.
- És csajbandák?
- Blackpink, 4Minute, Mamamoo főleg.
- Ember, ennek jó ízlése van! – dőlt hátra elégedetten Jimin.
- Én is így gondolom. – bólogattam helyeslően, miközben gyorsan kiválasztottam az étlapról az ebédemet.
- Jó napot kívánok! Mit hozhatok? – kérdezte mosolyogva a fiatal pincérnő. Egymásra néztünk barátommal, majd egyszerre közöltük a rendelésünket.
- Két bárányborda lesz.
- Inni valamit kérnek? – kérdezte kedvesen a hölgy.
- Két szénsavas ásványvizet kérnénk. – mondtuk egyszerre Jiminnel. A nő mosolyogva távozott, hogy leadja a rendelésünket.
- És mikor akartok találkozni? – fordult vissza hozzám barátom.
- Igazából félek a találkozástól… Még korai is lenne…
- Félsz, hogy pasi? – kérdezte halvány mosollyal.
- Nem is csak az… Mi van, ha nem is annyi idős, mint állítja? Vagy… Nem… - ráztam meg a fejemet – Nem akarok belegondolni.
- És mi lenne, ha egy harminc éves, jóképű építész pasi lenne, akivel jól kijöttök.
- Nem tudooom! – hajtottam le fejemet az asztalra és kicsit kétségbeesetten túrtam bele a hajamba. Barátom kezeit éreztem meg vállamon, rá emeltem a tekintetemet.
- Nyugi haver! Én is először így voltam vele, aztán most nézz rám! Boldog vagyok egy nálam két évvel fiatalabb sráccal.
- Meglátjuk még… - mondtam egy sóhaj kíséretében.

Ez után a beszélgetés után hónapok teltek el. Jiminnek majdnem, hogy naponta kellett helyzetjelentést adnom. A suliba lassan közeledett a tanév vége, a tánc szintvizsgák is aktuálisak voltak. A vizsgák egy héten folyamatosan folytak, minden nap sokáig bent kellett lennem, hogy értékeljem diákjaim teljesítményét. Nagyon szépen szerepeltek, mindenki magához képest a maximumot nyújtotta, amiért nagyon büszke voltam rájuk. Minden este fáradt voltam, de Sugát attól még nem hanyagoltam el. Minden este legalább ráköszöntem, vagy a szünetekbe, esetleg megkértem, hogy meséljen, mert nekem nem ment a fáradtságtól. Nagyon megértő volt a szótlanságommal, megértette a helyzetem, hisz ő is nagyon el szokott fáradni agyilag, ha olyan van. Főleg az egyetemi vizsgaidőszakban, mert a közeli műszaki egyetemen épület szerkezetet tanít az építész palántáknak. Nagyon örültem, hogy ilyen pozitívan kezelte, cserébe én se fárasztottam kérdésekkel, ha vizsgaidőszak vagy zh-k voltak. Olyankor ő is csak annyit kért, hogy meséljem a napomat vagy valamit.

Mikor túlvoltam a szintvizsgákon újra beszédes lettem, amit beszéd partnerem is díjazott. Általában ő a csendesebb, így kicsit nehezére esett és furcsa volt neki, hogy ő írt sokat. Elmondása szerint nehéz rávenni, hogy sokat beszéljen emberekkel, hogy sokat meséljen magáról vagy magával kapcsolatban akármiről, szóval a szavaival élve ”érezzem magam megtisztelve”.

Meg volt az évzáró és végre tudtam, hogy több szabadidőm lesz. Ahogy egyre érezhetőbb volt a nyár jelenléte, úgy kezdett felmerülni mindkettőnkbe, hogy találkozhatnánk. Ő a szomszéd városba lakott, így a találkozás megoldható volt. Mindketten már kíváncsiak voltunk a másik kilétére, hiszen már fél éve csak chaten beszéltünk. Kicsit féltem a találkozástól. ”Mi van, ha élőbe nem tudnánk beszélgetni? Ha nem lennénk szimpatikusak egymásnak? És ami a legfontosabb… Hogy reagálnánk, ha megtudnánk egymásról, hogy mindketten férfiak vagyunk?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejembe, amikor végül megbeszéltük, hogy találkozni fogunk.

Lebeszéltük a találkozót egy pénteki napra. nekem már szünetem volt, ő pedig a megszokottnál korábban végzett. Azt a vendéglőt beszéltük meg, ahol Jiminnel is szoktam találkozni. Ott, mivel törzsvendég vagyok, volt lehetőségem egy kis elkülönített ”boxot” kérni. Az emeleten a sarokba foglaltam el egy beülőt, amit el lehet választani a többitől. Ünneplésekkor oda szoktunk beülni, hogy Jimin és Kook nyugodtan csinálhassanak azt, amit jól esik. Persze csak olyat, amit az én jelenlétembe megengednek maguknak, ami a csók és az összebújás. Rendszerint felfekszenek az ülőkére, Kook Jimin mellkasán pihenteti a fejét és rajta fekszik az idősebben olyankor. A vége mindig az, hogy Sütike majdnem elalszik a kényelmes fekhelyén.

Megbeszéltük hogyan fogjuk felismerni egymást. Lefényképezte a fölsőt, amit fel fog venni és én is így tettem, de egyikőnk se felvéve fotózta le. Mondta, hogy könnyen fel fogom ismerni, mert ha süt a nap, szinte ragyog, annyira fehér. Meg ő lesz az egyetlen elvetemült, aki sapkát fog felvenni nyár ellenére, nem baseball sapkát. Azt is megtudtam, hogy a haja majdnem fehér, annyira világos szőke, szóval azt is fel fogom ismerni. Megnyugtattam, hogy én is olyan sapit fogok felvenni, nehogy

hülyének érezze magát.

Amikor eljött az a pénteki nap annyira izgultam, hogy már hajnalba felébredtem. Fél óra forgolódás után sikerült valahogy visszaaludnom, így kilenckor keltem, de nem aludtam valami jól. Esküszöm, mint egy szerelmes tini lány, annyira izgultam, hogy találkozom Sugával. Egész nap zenét hallgattam és még táncoltam is otthon, csak hogy végre lenyugodjak, ami egy kicsit sikerült is. Jól esett a tánc, amibe jól leizzadtam. Az órára nézve számoltam gyorsan mennyi időm van még az indulásig és elfutottam lezuhanyozni. Kettőre beszéltük meg, hogy találkozunk. Délbe mentem el lezuhanyozni, ami tíz percet vett igénybe, majd felkaptam ruháimat és gyorsan dobtam Jiminnek egy üzenetet, hogy elindultam. Mivel a város túloldalán volt a vendéglő, és szerettem volna a kellemes huszonhat fokba sétálni egyet, így már háromnegyed egy után nem sokkal elindultam. Szeretek a friss levegőn lenni, főleg amikor kellemes az idő, a szél lágyan fújdogál, süt a nap és mindenhol nyüzsög az élet. Szerettem nézelődni, nézni a nyári szünetet élvező gyerekeket, itt-ott néhány diákommal is találkoztam, akik mosolyogva köszöntek nekem. Kettő óra előtt nem sokkal értem oda a kényelmes tempómmal a vendéglőhöz. Amikor húsz méteres körzetbe értem elkezdtem keresgélni az emberek közt. Nem kellett sokáig nézelődnöm, egyből szemet szúrt nekem egy a vendéglő előtt várakozó személy. Ball kezével jobb könyökét fogta, egy több árnyalatban kék foltos ing volt rajta egy kék sapkával. Haja majdnem hogy fehér, bőre pedig fehér, mint a cukor. Egy nálam kicsit alacsonyabb srác volt. Ahogy közelebb mentem arcát is szemügyre vettem, és be kellett, hogy ismerjem: nagyon aranyos arca volt és van is. Ahogy ott várt kicsit zavartan és kémlelte a tömeget nagyon édes volt. A nagy figyelésbe végre felém és elnézett és hamar kiszúrt, amit szinte fekete szemeinek elkerekedéséből tudtam. Odamentem hozzá és kedvesen rámosolyogtam, amin még jobban elnyíltak szemei.
- Hello! Suga? – kérdeztem rá, hogy biztosra mennyek, de igazából tudtam, hogy nem tévedtem.
- Hello! Igen… J-Hope? – kérdezte ő is halkan.
- Igen. De amúgy Jung Hoseok vagyok. Örülök a találkozásnak! – hajoltam meg kicsit és bátorítóan rámosolyogtam.
- Min YoonGi. Örvendek. – hajolt meg ő is.
- Na, gyere! – intettem a fejemmel az ajtó felé és előre engedtem, ő pedig kicsit félve megindult befelé. Szóltam az egyik pincérnek, aki jól ismert, hogy megjöttünk és felvezetett minket az elszeparált boxba, ahova mindketten beültünk, majd Taehyung, a pincér, behúzta a függönyt és ott hagyott minket. A velem szembe ülőre néztem, aki mintha kicsit megszeppent lett volna. – Nem kell ennyire feszengeni. – mosolyogtam rá – Gondolom meglepett, hogy egy csávó jött oda hozzád, igaz?
- Hát, eléggé, mondjuk sejthettem volna. – vakarta meg tarkóját zavarában egy kicsit mosolyogva. – A stílusodból gondolhattam volna, de inkább nem gondoltam ilyenre, csak próbáltam a beszélgetésre figyelni, nem azon agyalni, hogy vajon csávó vagy csaj, akivel beszélek.
- Én is így voltam vele. Mondjuk igazából a végére nem nagyon érdekelt. Kezdtem úgy lenni vele, mint a legjobb barátom.
- Hallgatlak! – könyökölt rá az asztalra, ujjait összekulcsolva, arcát elrejtve kézfejei mögé, fekete szemeivel fürkészve arcom, a mesémet várva.
- A legjobb barátom is ugyan így felregisztrált, beszélgetett valakivel, majd találkoztak asszem ők is fél év múlva és most is együtt vannak, annak ellenére, hogy mindkettő srác. Pedig előtte mindig csak nőkkel volt. A végére nem érdekelte, hogy Sütike név az fiúhoz vagy nőhöz tartozik.
- Mákerek! – dőlt hátra sóhajtva YoonGi.
- Te nem hiszel az ilyenekbe? – néztem rá egy féloldalas mosollyal.
- Én semmibe se hiszek. – a mondata után csendbe maradtunk egy darabig – Amúgy… - szólalt meg hirtelen. – elismerésem. El tudtad nálam érni, hogy szófosásom legyen chaten is. – halvány mosoly ült az arcán, ahogy ezt elmondta.
- Na, kezdem királynak érezni magam! – dőltem hátra vigyorogva – Mert amúgy nem szoktál beszélgetni?
- Nem igazán. Szeretek egyedül lenni, szeretem a csöndet, ha csak a zene szól. Viszont ez az egyedüllét így harminc évesen már kezd igen csak zavarni.
- Amúgy nem értem mért nincs senkid. – néztem rá mire értetlenül nézett vissza – A külsődre abszolút nem lehet panaszod, meg szerintem jó fej vagy, legalábbis ezt tapasztaltam eddig.
- Kösz. – mosolygott rám – Te is jó arcnak tűnsz.
- Csak tűnök?! – háborodtam fel, mire kuncogott egyet.
- Amúgy, azért nincs senkim, mert nincs olyan, akivel el tudnám képzelni magamat, meg nem jövök ki túl jól az emberekkel. Sokan mondják, hogy bunkó vagyok, ami az alaptermészetem. Ez van, ezt kell szeretni. Én már nem fogok megváltozni. Az mellékes, hogy azért vagyok bunkó, mert nem szeretek alapból az embereket.
- Értem… Nekem meg egyszerűen nincs szerencsém. Az összes velem egykorú csaj ismerősömnek párja van már, én meg nem keresgéltem, mert annyira nincs időm, ez volt a legegyszerűbb.
- Na, látod, ez az egyszerűség, ami miatt felregisztráltam. Dolgozok, mellette tanítok is és alapjáraton igen energiatakarékos vagyok.
- Nekem volt, aki vak randikat ajánlott, de nem akartam elmenni egyre se, nem vonzott. Bár belegondolva, ha úgy vesszük, azon vagyok…
- Ja, pedig nekem se volt ínyemre ez a vak randi dolog, de már kíváncsi voltam, ami nálam ritka dolog.
- Na, felkeltettem az érdeklődésedet? – vigyorogtam rá.
- Nehéz beismerni, de kíváncsivá tettél.
- És, eddig mi a benyomásod? – válasza előtt végigvezette rajtam kedves, mégis akkor pimaszul csillogó tekintetét, majd féloldalas mosollyal rám nézett, egyenesen bele az én barna szemeimbe, aznap először.
- Nem rossz.

A ”randi” jó hangulatba telt, és nem csak én beszéltem. YoonGi is végig beszélgetett velem, nem csak az volt, hogy én dumálok, ő meg hallgat, aminek örültem. Ugyan úgy rendeltünk, mint legutóbb Jiminnel, egyszerre közöltük Taehyunggal, hogy báránybordát kérünk ásványvízzel. Sokat mesélt magáról, a családjáról, amit személyesen jobb volt hallani, mint leírva. Így ezerszer más volt, hallani jellegzetes mély hangját, amit bárhonnan fel tudna ismerni az ember, látni a gesztusait.

Elég sokáig maradtunk, hat óra után hagytuk el az épületet. Felajánlotta, hogy hazafuvaroz, amit kivételesen elfogadtam, mert addig is tudtunk beszélgetni és addig is vele tudtam lenni. Mielőtt kiszálltam volna, még megbeszéltünk egy újabb időpontot, amikor viszont ő választ helyet. Még mielőtt kiszálltam volna, mondott valamit, ami nagyon, de nagyon fura volt, de még annál is jobban esett.
- Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy eddig nem találtam senkit, akivel el tudnám képzelni magamat? – kérdezte mielőtt kiszálltam volna, én meg válaszként bólintottam – Lehet, hogy találtam. – mosolygott rám. Az a mosoly, ahogy nevet iszonyat aranyos volt, és a hangja, amitől kiráz a hideg. A bőre olyan fehér, mint a friss porcukor. Teljesen megértettem a névválasztását, illik hozzá.

Nagyon jól éreztem magam. Nem olyan volt, mint egy beszélgetés a haverokkal, de nem volt feszült, mint ahogy egy vak randit elképzelnék, pláne két pasi közt. A kezdeti visszahúzódását szinte rögtön az elején sikerült feloldanom és végig tudtunk beszélni. Jó volt hallani mély hangját. Telefonszámot cseréltünk, felírtam, hogy mikor szokott végezni és ő már tudta, hogy helyileg hol is van a lakásom. Amint hazaértem Jimint felhívtam.
- Mesélj! – szóltak bele a készülékbe Kookkal egyszerre, nem is köszöntek.
- Hogy néz ki? Milyen volt? – kérdezte izgatottan Jungkook.
- Olyan fehér, mint a frissen esett hó, a haja szőke, nagyon édes a mosolya, szerintem Jiminnel egy magas, a hangja mély és néha megborzongok tőle, és srác.
- Csávó? – kérdezte Jimin, hangján éreztem, hogy mosolyog.
- Igen. Nagyon jól néz ki, tök jól elbeszélgettünk és bírom a stílusát, szimpatikus.
- Naa, csak nem tetszik? – gondolom vigyorgott Jimin a vonal túloldalán.
- Háát, egy férfiról van szó, de… Igen… Nagyon is. – vakartam meg tarkómat zavartan.
- Juhé! És neki te? – kérdezte Kookie őszinte kíváncsisággal a hangjába.
- Lehet. Azt mondta, hogy lehet megtalálta azt, aki mellé odaképzelheti magát. – elmosolyodtam, ahogy visszagondoltam arra a mosolyra, amit felém küldött, ahogy ezt mondta nekem.
- EZAAAZ! – hallottam a vonal túloldaláról.
- És és hogy hívják? – kérdezte Sütike.
- YoonGi. Min Yoongi.

Suga rám írt, amikor hazaért. Már addigra ki is találta a következő randi (mert ezt a szót használtuk mindketten) helyszínét. A következő péntekig minden nap beszéltünk, nem csak chaten. Néha felhívtam, mert hallani akartam a hangját, de valamikor ő hívott.

A második alkalom után többet találkoztunk. Én egész nyáron ráértem, annyi volt, hogy hétfőn és szerdán edzést tartottam azoknak a diákjaimnak, akik fejlődni szerettek volna. Lehet, hogy valami változott rajtam, amióta YoonGival találkozgattam, mert a diákok is észrevették, hogy a megszokottnál is energikusabb és mosolygósabb vagyok.

Nyáron, úgy augusztus közepe fele volt egy hét, ami elég hűvös és esős volt. Nekem nem lett semmi bajom, de Suga megfázott, egyik este be is lázasodott. Amikor leírta, hogy harminckilenc fölötti láza van szinte egyből megkértem, hogy írja le a címét és már indultam is. Bementem még a város elhagyása előtt a vendéglőbe, ahova előre odaszóltam szakács barátomnak, Jinnek, hogy kéne egy jó kis húsleves megfázás ellen. Jin jó barátom, így meg is csinálta, hisz tudta, hogy nem tudok túl jól főzni, meg így gyorsabb volt, tekintve, hogy az étterembe már előre volt húsleves főzve. Éppen, hogy beléptem az ajtón Jin már ott állt és a kezembe nyomta a kajás dobozt.
- Neki lesz? – kérdezte mosolyogva. Mindig látott minket YoonGival, így sejtett valamit.
- Igen. – mosolyogtam rá hálásan – Nagyon szépen köszönöm! Mennyivel jövök neked?
- Hagyd csak! – intett le mosolyogva – Na, menjél!
- Köszi Jin, te vagy a legjobb! – köszöntem meg és elindultam kifelé.
- Tudom Hoseok, tudom. – mondta még utólag kuncogva.

YoonGi közbe megírta a címét és a telefonomba rákeresve indultam meg kocsival. Kapukódot is kaptam, így amikor odaértem könnyen bejutottam. Fellifteztem a legfelső kilencedik emeletre és az ajtót megkeresve, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy kettő lakás volt csak azon a szinten, bekopogtam és vártam. Egy idő után csoszogást hallottam bentről, majd zárkattanást és kinyílt az ajtó. YoonGi álmos arcát láttam előttem, kócos, akkor barna haját, enyhén elnyílt ajkait, amin a levegőt vette a nátha miatt. Orra alatt piros volt, kidörzsölte a sok papírzsepi.
- Akkor ezért kérdeted a címem. – mosolyodott el, a megfázás miatt enyhe orr hangja volt, ami nagyon aranyosan csengett.
- Mi másért? Beteg embert nem hagyunk magára! – mosolyogtam rá.
- Gyere be! Kicsit kupi van, szóval bocsi. – lépett arrébb az ajtóból. Egy sima fekete póló volt rajta és egy melegítő nadrág.
- Menj, feküdj le! Mindjárt viszek neked valamit. – küldtem vissza ágyába, mire megadóan visszacsoszogott a szobájába.

Megkerestem a konyhát, a levest egy tányérba áttéve betettem a mikróba. Az egész lakás fehér volt, néhol fekete. A konyha fehér bútorokkal volt felszerelve, a nappaliba a fehér és a fekete váltogatta egymást. Kanapé fekete volt, egy sakktábla mintás szőnyeg volt a kanapék előtti dohányzóasztal alatt. A helységbe mindenhol papírok voltak, több vonalzó, sok ceruza, körző meg egyéb eszközök voltak a papírokon. A nappaliba belépve jobb oldalt volt egy kis folyosó, ahol a ”kis” beteg eltűnt a szemem elől. Kerestem a szekrényekbe tálcát, amire a megmelegített levest egy kanállal együtt ráraktam és elindultam megkeresni a ház urának szobáját. A folyosón volt egy nyitott ajtó, amin benézve az ágyon a takaró alá bebújva meg is találtam háttal az ajtónak. Halkan bementem, letettem a tálcát az ágy melletti éjjeliszekrényre és óvatosan megsimítottam vállát, mire felém fordult. Először rám nézett, majd a tálcára és szemei felcsillantak a gőzölgő leves láttán. Felült, odaadtam neki a tálcát és elkezdte kevergetni az ételt, hogy hűljön egy kicsit. Arrébb csúszott az ágyon, hogy le tudjak ülni mellé, amit ki is használtam és mellette foglaltam helyet a puha ágyán. Lassan elfogyasztotta a levest, majd amikor befejezte a tálcát az ágy másik oldalán lévő éjjeliszekrényre tette.
- Köszönöm! Ez most nagyon jól esett. – mosolygott rám kicsit bágyadtan.
- Ugyan nincs mit! – viszonoztam mosolyát és egyik kezemet homlokára tettem, ami szinte lángolt. – Úr isten! Vettél be lázcsillapítót?
- Vettem, délelőtt kicsit lejjebb ment, de most gondolom megint felment, mert jó gyengének érzem magam. – fintorodott el. – Adsz egy bogyót? Ott van a szekrényen. – mutatott a mellettem lévő kis berendezési tárgyra és onnét elvettem egy kis gyógyszeres dobozt. Amíg én kiszedtem a levelet a dobozból, ő a másik oldalon lévő vizes flakonért nyúlt és lecsavarta kupakját. Kezébe nyomtam a gyógyszert, amit be is vett, majd a flakon visszatette a földre és fekvőhelyzetbe mászott. – Köszi, hogy átjöttél! Nem gondoltam volna, hogy akárki is eljönne azért, mert egy kicsit megfáztam, még a szüleim se.
- Amint leírtad, hogy lázas vagy elindultam. – mondtam magam elé nézve, mire szeme sarkából láttam, hogy fekete szemei kistányér nagyságúra nyíltak – Most mi ez a meglepettség? Azt hiszed nem vagy nekem annyira fontos, hogy itt legyek, ha szar állapotba vagy?
- E-ez most meglepett, mit nem mondjak. – halkan, keserűn, de mégis boldogan felnevetett. Egy kis szünetet tartott majd lesütötte a szemét és alig hallhatóan feltett egy kérdést. – Fontos vagyok neked? – a hangjába kis értetlenség volt.
- Igen, nagyon. – néztem rá mosolyogva. A szemeit rám kapta és hirtelen nem tudtam, hogy a láz miatt, vagy azért mert zavarba volt, de arca vörös lett, mint a pipacs. – Na, most mi az? – kérdeztem mosolyogva.
- Csak… Még senki se mondott ilyet… Senkinek se voltam fontos, még a szüleimnek se, főleg, hogy sok terhet jelentettem nekik, főleg, amikor tizennyolc voltam. A pszichológus nem olcsó mulatság.
- Pszichológushoz jártál? – néztem rá döbbenten – Miért?
- Mert… Szociálisfóbiám van és akkoriban annyira durva volt, hogy depressziós lettem és ez miatt a szüleim agykurkászhoz küldtek.
- É-Értem… Az meg, hogy senkinek se voltál fontos életed során azt kizárt dolognak tartom.
- Hidd, el… Ha az én helyembe lennél, megértenéd, mért mondom, de nem kívánom senkinek, pláne nem neked, hogy megértsd, mert többek közt a depressziómhoz van köze. A fóbiám miatt sose beszélgettem emberekkel, sose voltam szociális ember, az egyetem alatt kicsit megváltoztak a dolgok, akkor már beszélgettem emberekkel, és lett egy jó barátom, de ennyivel ki is merült.
- De akkor is! A szüleidnek és a bátyádnak fontos vagy! – ellenkeztem tovább az ellen a kijelentés ellen, amit kizártnak tartottam.
- Ki tudja…
- De, ha tényleg úgy van, ahogy állítod, akkor is egy embernek fontos vagy. – mondtam magamra célozva.
- Ennek örülök. Jól esik… - mondta szemét lehunyva és lágy mosoly terült el keskeny mégis dús ajkain. Egy kis ideig csöndbe figyeltem nyugodt arcát, azt hittem már elaludt, de egy idő után halkan megszólalt. – Tudod… Te is fontos vagy nekem. – emelte rám álmos tekintetét és kicsit zavarba jöttem a kijelentésétől. – Itt maradsz, vagy mit terveztél? – kérdezte egy ásítás kíséretében.
- Ha nem gond, úgy gondoltam itt maradok, felügyelni téged.
- Nem gond. És ITT maradsz? – emelte ki az ”itt” szócskát.
- Ha nem zavarlak, akkor itt maradhatok. – mosolyogtam rá, mire megrázta a fejét.
- Te engem nem zavarsz.
- Akkor jó, de figyelmeztetlek, hogy nem szabadulsz tőlem egykönnyen! – nevettem el magam, mire ő is kuncogott egyet – Egy pillanat és visszajövök. – elmentem átöltözni. Átvettem a pizsamának szánt pólómat és mackónadrágomat és visszamentem Sugához, aki már félig aludt. A láz miatt nagyon bágyadt volt. Visszaakartam ülni oda, ahol már előmelegített helyem volt, de még félálmába felemelte a takarót, jelezve, hogy másszak be mellé. Először kicsit tétováztam, de végül bemásztam a meleg takaró alá és odamásztam mellé. Ő egyből odakúszott hozzám és fejét mellkasomba fúrva simult teljesen testemhez. Rázta a hideg, remegett. A láz miatt nagyon fázott, amit észre is vettem és átölelve közelebb húztam magamhoz, hogy még jobban melegíthessem. Orromat hajába fúrtam és belélegeztem kellemes illatát és így aludtunk el. Túl aranyos volt így lázasan, hogy nemet mondjak kéréseinek. Nem érdekelt, hogy esetleg elkapom, csak mellette akartam lenni.

Reggel YoonGi mocorgására ébredtem fel. Még mindig karjaim közt feküdt, de az éjszaka a nagy forgolódások miatt a háta volt felém. Álmosan halvány mosollyal az arcomon fúrtam fejemet a vállába, mire halkan morgott egyet, de nem mozdult. Egy ideig még nyugisan feküdtünk ebben a pózban, egy idő után elkezdett mocorogni és fejemet elemeltem a helyéről ő pedig velem szembe fordult. Szemei szinte csukva voltak, az álmosságtól még nem tudta kinyitni őket.
- Jó reggelt! – suttogtam neki, amikor már nagyjából kilátott a szemein. Megdörzsölte szemeit, hogy tisztán lássa arcomat.
- Jó reggelt! – motyogta vissza.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem kicsit aggódva.
- Szerintem lement a lázam, de még megmérem. – kezemet homlokára tettem, ami nem lángolt, mint előtte este, maximum hőemelkedése lehetett.
- Hogy aludtál? – kérdeztem mosolyogva, kezemet homlokáról nem elvettem, hanem végigsimítottam vele hófehér arcán.
- Jól. – válaszolta egyszerűen fejét a párnára hajtva szemeit lehunyva. Egy ideig még meghitten pihentünk egymás mellett, ő szemeit lehunyva és pedig hófehér arcát csodálva. Hirtelen ötletem miatt óvatosan lehámoztam karjaim vékony testéről és kibújtam a takaró alól, amire rögtön felfigyelt és fél szemét kinyitva rám nézett kérdően. – Hova szompolyogsz drágaszág? – kérdezte Gollamos hangon.
- Drágaszág a moszdóba szompolyog ész a konyhába. – mentem át én is Szméagolba és ki slisszoltam a szobából. Először meglátogattam a fürdőszobát a reggeli dolgaim elintézése miatt, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy összeüssek valami reggelit. Bár tény és való, hogy nem vagyok egy konyhatündér, de azért egy könnyű kis reggeli rántottát még én is el tudok készíteni. Mint, aki otthon van, úgy nyúltam be a hűtőbe a tojásokért, úgy találtam meg a serpenyőt, az olajat. Megcsináltam a reggelit mindkettőnknek és tálcára tettem úgy, mint előtte este a levest és a még frissen sült rántottával visszamentem a szobába, ahol YoonGi éppen egy könyvet olvasott. Lábammal óvatosan megkocogtattam az ajtót, mire felém nézett. Először meglepődött majd elmosolyodott.
- Nem viszed egy kicsit túlzásba? – kérdezte kedvesen. Egy kicsit elgondolkoztam, miközben odamentem az ágyához.
- Hmm… Lehet. – mosolyodtam el és beültem mellé az ágyra – Zavar?
- Nem, csak fura. – vonta meg vállát mosolyogva. – Majdnem húsz éve, hogy valaki ágyba adta nekem a kaját.
- Hmm… - gondolkoztam el, mire kíváncsian kezdett méregetni – Szeretnéd, ha bepótolnánk? – kérdeztem, ajkaimra kis huncut mosoly jelent meg.
- Ááá! Én nem kényszerítelek semmire. Ha neked az jó, hogy elkényeztetsz, akkor én nem ellenkezek. – vigyorgott rám, mire elnevettem magam.
- De, csak addig, amíg beteg vagy.

Így is tettem. Szinte minden kívánságát lestem, amiből elég kevés volt. Ugyan élvezte a helyzetet, látszott rajta, de mégse használta ki. Az első ott eltöltött este után már sokkal jobban nézett ki, már csak hőemelkedése volt másnap, de szegény még akkor se tudott zsebkendő nélkül menni két métert se. Egy kicsit már dolgozni is tudott, így láthattam tervezés közben.

Amikor éppen nem aludt vagy dolgozott az én hülyeségeimen röhögött. Hogy milyen béna vagyok néha, képes voltam annyira mutogatni, hogy majdnem orra estem. Meséltem neki régi gimis sztorikat, milyen baromságokat csináltunk Jiminnel, és megállapította, hogy mi már akkor se voltunk normálisak.

Este kiválasztottunk egy filmet hosszas gondolkodás után, amit meg is néztünk. Mivel mind a ketten képregény rajongók vagyunk, persze, hogy egy képregény filmet választottunk. Talán az egyik legjobb mind közül, legalábbis szerintem a Bosszúállók első része. Hiába láttam ezerszer, még mindig élvezem, ahogy YoonGi is.

Kiültünk a nappaliba a nagy kanapéra. Az elején még tényleg ültünk. De aztán olyan fekhetnékem volt, hogy én elfeküdtem, lábaimat Suga ölébe raktam és elterpeszkedtem a kanapén. Egy idő után viszont már ő se nagyon akart ücsörögni, így óvatosan kiemelte lábaimat az öléből, valami fekvési lehetőséget keresett a kanapén, de semmi olyan nem jutott eszébe, amit magától kivitelezett volna. Így én fogtam magam, felültem és lehúztam magamhoz. Az kezdeményezésemre a mellkasomon fekve kötött ki. Az elején megmozdulni se mert, de aztán, amikor már megához tért a zavarából elkezdett fészkelődni, hogy a számára kényelmest megtalálja rajtam, amit rövid időn belül meg is talált. Amíg ment a stáblista Suga már elaludt, és én is jó álmos voltam. Csak lekapcsoltam a tévét és a dohányzóasztalon talált pléddel betakartam magunkat és magamhoz ölelve én is elaludtam.

Az ébredés kellemes volt, olyan… filmekbe illő. YoonGi saját elmondása szerint szörnyű személyiség, hallottam, hogy beszélt telefonon egy munkatársával. Elég goromba volt, de ahogy hallottam a beszélgetést jogosan volt bunkó és kicsit ideges, mert a másik flegma volt és értetlen. Ahhoz képest, másokkal hogy beszél, velem nagyon rendes és hiába goromba és bunkó alapból, ébredéskor és alvás közbe a legaranyosabb teremtés. Mondjuk lehet, ha úgy ébresztettem volna fel nem lett volna ilyen nyugis, de így, hogy magától ébredt nagyon aranyos volt.

Aznap már nem volt hőemelkedése se, így már ott mertem volna hagyni, bár nem szívesen tettem, de neki is dolgoznia kellett és nekem is még készülnöm kellett, mert aznap táncórám is volt és még át kellett ismételnem magamba a koreográfiát. Meg persze Jiminnel is kellett beszélnem. Közeledett nyár vége. A tanévre is kellett készülni. Osztályt kaptam, így arra is készülnöm kellett.

Még valami ebédet csináltunk, kettőnk tudásából összeraktunk valami ehetőt, még egész finom is volt. Utána viszont nehezen ugyan, de elköszöntem tőle és hazafelé vettem az irányt. Otthon olyan fura volt, hogy egyedül vagyok. Persze, ez nem volt így sokáig, mert indulás előtt írtam Jiminnek és be is állított hozzám fél órával a hazaérkezésem után.
- Na, mesélj, hallgatlak! – vigyorgott rám barátom szinte a képembe mászva.
- Csihadjál le egy kicsit, semmi nagydologra ne gondolj. – próbáltam megnyugtatni barátom, eredménytelenül.
- Mi az a nem nagydolog? – mosolygott sejtelmesen, amit nem tudtam hova tenni.
- Csak együtt aludtunk. – mondtam ki egyszerűen, ami ugyan tényleg magába nem nagy ügy, de nekem, hogy egy férfival aludtam összebújva és nem egy nővel igen is nagy változás. Arról nem is beszélve, hogy valahogy sokkal jobban aludtam, mint eddig bármikor.
- Együtt aludtatok? – kerekedtek el szemei. – Mármint cukin összebújva vagy csak egymás mellett.
- Hát nem tudom mennyire cukin, de az első.
- Wow man! – kezdett el tapsolni, mire én csak megforgattam a szemeimet. – Figy, van képed róla?
- Mármint YoonGiról? – válaszként csak bólogatott. – Nincs. De majd próbálok szerezni. Meg szerintem fent van Facebookon van valahol.
- Keress rá! – nyomta a kezembe az eddig a dohányzó asztalon pihenő készüléket. Sóhajtva léptem be a közösségi oldalra és kerestem rá a férfira. Nem volt nehéz, nem sok MinYoonGi rohangál a világon. A legelső találat képén ráismertem és még be is jelöltem gyors mielőtt mutattam a képet barátomnak. Akármilyen fura, eddig eszembe se jutott, hogy rákeressek valamelyik közösségi oldalon. Egyszerűbb volt ott beszélgetni, ahol elkezdtük. Meg, ha esetleg valaki meglátja a beszélgetést ott nem furcsállja. Az első találkozás óta pedig inkább felhívjuk egymást, egyszerűbb, mint chatelni és még a hangját is hallhatom.

Rámentem a képére és haverom kezébe nyomtam a kütyüt. Amint meglátta a képernyőn megjelenő képet szemei elkerekedtek és egyből nagyított is rá, hogy jobban szemügyre vegye a képen lévő férfi arcának tökéletes vonásait.
- Haver… Ez az ember… Kurva jól néz ki. – mondta még mindig elkerekedett szemekkel.
- Ezt úgy mondod, mintha nem tudnám. – forgattam meg szemeim.
- Szóval te is elismered, hogy jól néz ki? – tűnt el végre a döbbenet az arcáról és visszatért az a tipikus ravasz, kissé perverz mosolya.
- Hogy ne ismerném el. – dőltem neki a kanapé háttámlájának. Idegesen túrtam sötét tincseim közé – Aish, rohadtul tetszik!
- Akkor mire vársz? – mosolygott rám bíztatóan Jimin. Egy ideig elgondolkodtam, majd egy halvány mosolyra húztam számat és barátom barna íriszeibe néztem.
- Amikor már úgy érzem, hogy igen, itt már tuti lesz valami, akkor lépek.

A nyár elég hamar letelt, ami talán a gimnáziumi éveim óta a legjobb nyaram volt. Nem volt semmi extra, nem utaztam külföldre, nem nyertem meg a lottót se semmi hasonló. Kiélveztem a nyári szünetemet, sokszor találkoztam YoonGival, többször is előfordult a lebetegedése után, hogy valamilyen okból ott aludjak nála. Nono! Semmi rosszra ne tessék gondolni! Annyira azért nem vagyunk OLYAN kapcsolatba. Én még mindig nem mertem semmit se tenni, de Suga se nagyon. De igazából még úgy éreztem, hogy nem is baj. Egyre több mindent tudtam meg róla, a szokásairól, a családjáról, mindenről és ő is ”gazdagodott” információkkal rólam.

Szeptember elsejétől, azaz a tanév kezdetétől viszont újra munkába kellett állnom, mint friss osztályfőnök. Már az év elején rájöttem, hogy osztályfőnökként sokkal több feladatot kaptam. Odafigyelni az osztályomra, naplót vezetni, kilépőt írni, ha egy diáknak el kell mennie valahova ötödik óra előtt, kergetni őket az igazolás miatt, mindenről szólni nekik, ami a suliba történni fog és jól megszidni őket, ha rosszat hallok róluk. És még sorolhatnám. De szerencsémre az osztályom nem olyannak tűnt, akikkel sok gond van.

Minden nap fáradtan estem haza, pláne, hogy héten kétszer még táncot is tartok este. Hétvégén pihenés és feltöltődés gyanánt átugrottam a szomszéd városba építés barátomhoz. Na jó, ez a barát megnevezés nem teljesen jó, de páromnak akkor még mindig nem mondtam volna.

Év közben a napok sokkal gyorsabban telnek valamiért, és ez akkor se volt másként. Csak pár napnak tűnt az a három hónap, ami az igazgató évnyitó beszéde és november hónap vége között eltelt. Már ott tartottunk, hogy lassan itt voltak az ünnepek és gondolkodni kellett volna, mik a tervek. A családomhoz nem mentem volna semmiképpen. A nővéremék kint élnek az államokban a családjával, a szüleim is nyugdíjas éveiket japánba tervezték leélni, így sehova se tudtam volna menni.

Pont ezen törtem a fejemet valamelyik nap hazafelé tartva az edzésről. Otthon első utam a fürdőszobába vezetett, hogy lezuhanyozhassak. Attól még, hogy én csak edző vagyok, én is rendesen leizzadok mindig, hisz nem bírom ki, hogy ne táncoljak és ugráljak a tanítványokkal együtt, hiába közelítek a harminchoz vészesen. Egyszerűen a tánc az életem és nem bírom ki, ha csak nézem.
Miután lefürödtem és már a szobámba ücsörögtem a papírjaimat nézegetve megcsörrent a telefonom valahol a konyhába. Kimentem a kis kütyüért és boldogan vettem fel.
- Szia! Mi újság? – szóltam bele vidáman.
- Szia! Semmi. Igazából egy kérdés miatt hívtalak… - szólt bele a vonal másik oldaláról YoonGi.
- Nyugodtan kérdezz! – nekidőltem a konyhapultnak és úgy hallgattam.
- Az ünnepekre van valami terved? Mármint családhoz mész vagy valami? – kérdése meglepett, nem tudtam mért kérdezi.
- Nem, nincs. A családomból mindenki külföldön él, szóval az kilőve.
- Akkor… Elmehetnénk valahova ketten? – félve mondta ki a szavakat, amit megmosolyogtam, az ötlet meg nagyon is tetszett.
- Hova?
- Nem tudom igazából… Azt gondoltam, ha már benne vagy, akkor veled megbeszélném. Valahova kikapcsolódni. Tudom, hogy neked is sok a dolgod, és nekem is, ezért nem kicsit van leterhelve az agya szerintem mindkettőnknek…
- Jól hangzik! De biztos, hogy velem akarod tölteni a Karácsonyodat? – egy kis szünetet tartott a válasz előtt, mintha éppen jól meggondolta volna a válaszát, amit halkan adott csak meg nekem, de a hangerőtől függetlenül is tökéletesen értettem és jó érzéssel töltött el.
- Mással eszembe se jutna az ünneplés.

Hétvégén elmentem hozzá, hogy megbeszéljük a kis ünnepi kiruccanásunkat. Abba egyetértettünk, hogy egy kis lazítás, kis wellness hétvége jó lenne mindkettőnknek. Az ünnepek miatt olcsóbbak voltak a hotelek, de végül egy tőlünk pár órára lévő helyet választottunk. Huszonharmadikától huszonhétig foglaltunk szobát két személyre. Kétágyas szobát foglaltunk, mert mégis csak furán nézne ki, ha két csávó megy oda a recepcióhoz és egy franciaágyas szobába mennek ketten. Max az egyik ágy használaton kívül lesz. Jiminnek mondtam a tervünket, aki egyből izgatott lett és perverz megjegyzésekkel bombázott, igazi jó baráthoz méltóan.

Szerintem jobban vártam a szünetet, mint a diákjaim. Alig vártam, hogy kimondhassam azt a varázs mondatot, hogy ”Jó szünetet!”, és amikor ez bekövetkezett úgy vigyorogtam, mint egy idióta. Az osztályommal együtt ujjongtam én is és amint mindent összeszedtem szinte rohantam ki az épületből. December huszonegy volt az utolsó tanítási nap az évben. Aznap kettőkor már otthon voltam és ebéd után elkezdtem összeszedegetni, ami kell. Huszonkettedikén mindent teljesen összepakoltam és kitakarítottam a lakást, hogy ne koszba kelljen hazaérnem.

Huszonharmadikán reggel hétkor csengettek és én már a cuccaimmal felpakolva hagytam is el otthonomat. Lent a már jól ismert autót megpillantva, mosolyogva indultam oda az éppen csomagtartót rendezgető férfihoz. A cuccaimat bepakoltuk és egy kisebb vita után, hogy ki is vezessen elindultunk és én elfoglaltam helyem az anyósülésen. Kezdtem elfogadni a tényt, hogy Sugával nem szabad ”veszekedni”, mert úgyis ő nyer.

Az út elején kicsit olyan lehettem, mint egy durcás kisgyerek, amin a sofőr jót kuncogott. Viszont utána már túltettem magam rajta és le se lehetett volna lőni, egyfolytában dumáltam és hülyeségeket beszéltem, meséltem az osztályomról. A velük kapcsolatos terveimet is. Elég jó átlagot produkáltak a félévben, így elkezdtem többnapos osztálykiránduláson is gondolkozni. YoonGi is mondott ötleteket, amik érdekesek voltak és fel is írtam magamnak.

Ahogy beértünk a városba előjött kislányos izgatottságom és ez csak fokozódott, amikor leparkoltunk a hotelnél. YoonGi nevén volt a szoba, elkérte a kulcsokat és be is foglaltuk a szobát. Nem volt semmi extra. Két szépen bevetett – és igen kényelmes- ágy volt ott, két éjjeliszekrény az ágyak egymástól távolabbi részén. A két fekvőalkalmatosság között csak kis hely volt. Egy ajtó nyílt a szobából egy szép, tiszta fürdőszobába. Az ágyakkal szembe voltak kis fotelek és egy asztalkén állt egy mini karácsonyfa. Hangulatos volt. Amint beléptünk és levettük a kabátokat és a bakancsokat útitársam egyből elterült az egyik ágyon.
- Olyan jó érzés feküdni! – motyogta a párnába.
- Kényelmes?
- Ahaaa! – fordult át hátára és teljesen elterpeszkedett a takarón – El tudnék itt aludni. Korai volt nekem ez a reggel hatos kelés. – dörmögte halkan és szemei már csukódtak is le. Fejemet csóválva ültem le a másik ágyra és telefonomat elővettem. Jimin a lelkemre kötötte, hogy amint megérkeztünk írjak rá. Mielőtt bármit is csináltam volna, leellenőriztem, hogy YoonGi figyel e, de egyenletes szuszogásából és lehunyt szemeiből egyből tudtam, hogy el is aludt. Mosolyogva léptem be a kamerába és az első kamerára váltva gyorsan csináltam egy képet, a háttérbe alvó társammal. El is küldtem legjobb barátomnak azzal az üzenettel, hogy ”Még élünk és megjöttünk”. YoonGit kicsit arrébb lökdöstem az ágyon – persze csak óvatosan – és mellé fekve én is aludtam kicsit.

Igazából szerintem azt a napot majdnem végig aludtuk. Annyi volt az egész napos tevékenység, hogy lementünk vacsorázni, elmentünk egy jó kis masszázsra és filmeztünk a laptopon, majd aludtunk tovább.

Másnap viszont szenteste volt, így reggel, amikor megreggeliztünk összeszedtünk néhány fontosabb dolgot – fényképező gép, pénztárca, telefon – és elindultunk körbenézni a városba. Minden gyönyörűen ki volt világítva. A kirakatokba és az üzletekbe mindenhol ünnepi dekoráció, a sétáló utca szépen kivilágítva, ami a délelőtti órákba nem nagyon látszott, a főtéren fel volt állítva egy hatalmas karácsonyfa egyszerű fehér fénysorral feldíszítve. A sétáló utcán végig árusok voltak kis bódékba kipakolva és minden járókelőre próbálták rátukmálni portékájukat. Nagyon hangulatos volt, tényleg éreztem, hogy rám is átragad a karácsonyi hangulat. A forralt bor és kürtöskalács bódító illata keveredett a levegőbe az emberek zsibongásával, akik csillogó szemekkel néztek meg mindent. YoonGi is egy volt a csillogó szemű turisták közül, aki vadul kattintgatott a fényképezőgépével. Egy kis étteremszerű helyen ebédeltünk, nagyon jó volt ott a kaja, körbejártuk az árusokat és megállapodtunk abba, hogy este visszajövünk a fények miatt és szenteste miatt valami ünnepi bigyó is volt.

Visszaérve a szállodába olyan délután öt körül lepakoltunk és leültünk a kis kanapéra, ami az ablak előtt foglalt helyet a kis karácsonyfa szomszédságába. Ugyan már sötétedett, úgy gondoltuk, hogy egy kicsit visszamegyünk a szállásunkra pihentetni lejárt lábainkat és átmelegedni egy kicsit. Leültünk egymás mellé, én a fejemet hátradöntöttem és lehunytam a szemeim, a mellettem ülő viszont meg se moccant, de éreztem égető tekintetét magamon. Kérdően néztem rá amikor rendes helyzetbe tornáztam magam és egy jó ideig csak így néztünk egymást. Nem tudtam megfejteni mi járhat a fejébe. A szemeibe volt valami furcsa. De igazából nem tudtam mi. Zavar? Harag? Vagy csak szimplán elgondolkodott? Hirtelen idegesen hajába túrt és kicsit szitkozódott is a nem létező bajsza alatt.
- Ahhj, hogy mindent nekem kell csinálni! – értetlenül néztem a barna hajúra, aki tekintetét az enyémbe vájta majd egy pillanatig elgondolkodott és kicsit elhalványult tekintetébe az elszántság, de csak egy pillanatig. Aztán… megéreztem valamit, amit már régóta kívántam. Édes, kívánatos ajkait az enyémekhez lágyan enyémekhez érintette, ami nem kicsit lepett meg. Meglepetésembe még csak viszonozni se tudtam tettét, mert nem is hagyott rá időt, hamar el is vált tőlem. Arca tiszta vörös volt és mikor szemébe néztem rögtön el is kapta szemét rólam. Kezeimet számhoz érintettem, ahol pár pillanattal előtte még az előttem ülő férfi édes párnái voltak.
- Y-YoonGi… Ez…? – nem tudtam semmi normálisat kinyögni.
- Te nem voltál képes semmit se csinálni, pedig látszott rajtad többször is, hogy eszedbe jutott, de én nem akartam tenni semmit. – amíg beszélt lassan újra felém fordult. Szemei sértődötten és zavartan csillogtak, arca meg kicsit egy durcás kisgyerekre emlékeztetett. – Aztán meguntam és arra jutottam, muszáj nekem lépnem, mert ha rajtad múlik sose lesz semmi. – zavartan vakartam meg tarkómat és kínosan kuncogtam egyet kijelentésén, mert lehet igaza volt. Amennyire faszagyereknek tartottam magam még úgy másfél éve, annyira éreztem magam bénának és szerencsétlennek akkor és hálát adtam az égnek, hogy Suga nem olyan balfasz, mint jómagam.
- Lehet igazad van… Csak tudod… Ez más, mint eddig bármi és kicsit féltem, mégis te mit gondolhatsz. Attól függetlenül, hogy elég sok dolgot tudok veled kapcsolatba, te magad és a gondolataid mindig is megfejthetetlenek voltak nekem.
- Ennyire bonyolult lennék? – nevette el magát.
- Hát mit ne mondjak, sok nőn egyszerűbben kiigazodom, mint rajtad.
- Ez most sértés akart lenni? – arca sértődöttséget sugárzott, de szemei nevettek azon, amit hallott. Nevetve ráztam meg a fejem.
- Nem. Tudod… - közelebb csúsztam hozzá, csak pár centi választott el tőle – Szeretem a rejtélyeket. – ajkai huncut mosolyra húzódtak.
- Akkor jó. – suttogta ajkaimra és válasza után az én kezdeményezésemmel váltottunk egy édes csókot. Voltam már szerelmes, nem idegen tőlem az érzés, de ez teljesen más. Ez sokkal jobb minden eddig tapasztalt érzésnél. Megtaláltam a helyem egy csodálatos férfi oldalán.

~¤~

-Hoseok! Már vagy háromszor szóltam, hogy kész a vacsi! – hirtelen összerezzentem szerelmem hangjára, ami visszarángatott a valóságba. Annyira elmerültem a billentyűzet ütögetésébe és a szavak megformálásába, hogy észre se vettem, hogy a hozzám intézett vacsorára hívások között vagy tíz perc eltelt és párom már eléggé türelmetlen volt.
- Bocsánat, csak nagyon elmerültem a dolgaimban. – fordultam párom felé a forgós székemmel, aki az ajtóban állt, mellkasa előtt összefont karokkal.
- Mit csináltál annyira? – indult meg felém én pedig bepánikoltam és mindenhogyan próbáltam takarni irományomat.
- Se-Semmit édes! Csak egy email a nővéremnek.
- Ahhaa~! Majd el is hiszem, mi? Na, had látom! – egy laza mozdulattal arrébb gurította székemet és elkezdte olvasni a dokumentumot. Oda se mertem nézni arcára, hogy mit reagál és már húztam össze magam. Éreztem, hogy felém lépdel és megijedtem, de az ijedtségem átváltott meglepettségbe, amikor hirtelen ölembe ült és karjaimat fejemtől elvéve derekához rakta, amit én már csak megszokásból is átöleltem, saját karjait pedig nyakam köré fonta. Arcán lágy mosoly terült el és egy gyors puszit nyomott ajkaimra.
- E-Ezt most mért kaptam? – néztem rá értetlenül.
- A jó memóriádért és, mert szerinted csodálatos vagyok. – mosolya szélesebb lett, ahogy látta arcomon zavaromat.
- YoonGi! Ez nem ér!
- Micsoda? – nézett rám értetlenül, jót mulatva rajtam.
- Túl sok mindened van ellenem! – fejemet vállára döntöttem, úgy ”hisztiztem” tovább.
- Na, mik is ezek a fegyvereim, én nem tudom. – éreztem hangján, hogy vigyorog.
- Mindened. – fejemet felemeltem és értetlen fekete szemeibe néztem. – Minden, ami te vagy. – és egy jó pont Hoseoknak! Sikerült YOONGIT zavarba hoznom. Ha csak egy pillanatra ugyan, de sikerült. Sóhajtott egyet és feljebb húzódott ölembe, lassan összesimult mellkasunk.
- Ha így folytatod ezt a hízelgést, még kaphatsz is valamit vacsora után. Valami desszertet.
- Ha lehet választani, én ezt az alig hatvan kilós cukrot kérném. – eresztettem meg felé legédesebb mosolyomat.
- Lehet róla szó.