The Last Love

Cím: The Last Love
Besorolás: 14+
Szereplő: Suga
Megjegyzés: Ez a kis szösszenet (ami valamiért pár havonta egyre hosszabb lesz) próbálja kicsit felvázolni, valami elképzelést adni YoonGi múltjáról. Sok dolgot nem tudunk róla, csak annyit, amit a dalaiban vagy néha kisebb beszélgetésekkor elárult, én mégis megpróbálkoztam egy mesélős-önéletrajz szerű valamivel. Kicsit olyan, mintha egy részét magamról írtam volna, így egy kis darabka "én" is van benne. Remélem tetszeni fog és végig bírjátok olvasni! 😊

Sose voltam egy nagyon szociális élőlény. Gyerekként se voltam azok közt, akik mindig együtt játszottak, átjártak egymáshoz és megküzdöttek egymással az iskolaudvaron lévő hintáért, vagy idősebb korukban elosztogatták a csajokat egymás közt. Nem akartam sose az az arc lenni, aki mindig belepofázik az órába, hogy mindenki rá figyeljen, akinek minden tanár és diák tudja a nevét a suliban, nem is voltam ilyen.

Nem akartam sőt, nem is tudtam volna olyan lenni, mint a többi korombeli srác. Nem szerettem a többiek társaságát, annyira más voltam hozzájuk képest. Annyira máshogy gondolkoztak és látták a világot, mint én. Amíg a többi gyerek mindenhol színeket látott a kis gyermeteg agyukkal, és mindenben csak a fényt látták, addig én már kiskoromban is szürkének, színtelennek láttam sok mindent, sötétséget is láttam dögivel mindenhol, ahol fény is volt. Amíg a többi gyerek kint játszott a parkban, addig én otthon voltam és a kis lakásunk egyik szobájában álló barna zongorán tanulgattam játszani, ott láttam a legtöbb fényt. Eleinte csak azt játszottam, amerre vitt a kezem, de szép lassan a hónapok, évek alatt megtanultam játszani. Nehezebb időszakaimban jól jött ez a tudás, hogy kiengedjem a bennem tomboló érzelmeket. Néha sajnos indulatokkal túlfűtött játékommal eléggé meggyötörtem az öreg hangszert.

A családban mindenki azt mondta, hogy menjek egyetemre, úgy minden jó lesz és egy ideig én is a felsőbb oktatás felé kacsintgattam. Itthon, Koreában nagyon fontosak a tanulmányok, így, mint minden más koreai gyerek, én is a lehető legjobb helyre szerettem volna bekerülni. Ez tizenkét éves koromban megváltozott, amikor egy, az életemet igencsak megváltoztató zene megjelent. Pontosan Stony Skunk Ragga Muffin című száma volt, aminek hatására én eldöntöttem, hogy zenész szeretnék lenni. Ez a célom később közrejátszott a tinédzser kori lázadásomban, ami azért nem volt olyan intenzív és hangos, mint a korombelieké. Mindenki azt mondta nekem, hogy ez csak egy álom, tanuljak tovább. Nem értettek meg engem. A szüleimmel majdnem, hogy rendszeres vita tárgya volt az én jövőm, emiatt egyre kevesebbet mertem csak leülni az én gyönyörű hangú öreg barátom mellé.

Tizennégy éves koromban, mint a többi kamasz srácnak, fontosabb volt a bandázás és a ”haveroknak” való megfelelés, mint a tanulmányok és a család. Akkoriban nagyon elhanyagoltam a szüleimet és a bátyámmal is megromlott a kapcsolatom, pedig ő próbált segíteni. Még az öreg zongorához se ültem le, fehér jádeszerű billentyűin vastagon felhalmozódott a por… Mikor újra találkoztunk, félénken húztam végig ujjaim a billentyűkön, akármilyen sokáig voltam távol, elutasítás nélkül fogadott vissza…

Amikor elkezdtem az alsó középet, kezdtek nehezedni a dolgaim. Általánosban még hagyján, ott még megvoltam, hiszen nem gondolkodtam olyan sok dolgon, maximum azon, hogy vajon anyu mit főz majd. Viszont középiskolában már mindenfélén járt az agyam. Amikor tizenhat lettem, akkor kezdett valami nagyon erősen megjelenni nálam. Pontosabban előtte is jelen volt, már a kezdetek óta valamennyire.

Gondolom, mindenki ismeri azt a fajta görcsöt, ami bennünk van, ha emberek előtt kell beszélni, felelni kell, fel kell lépnünk valamivel, vagy akármi publikus dolgot kell csinálnunk. Képzeljed el azt, hogy ez az érzés minden egyes percedben ott van veled. Az osztályban enni se mersz a gyomrodban lévő görcs miatt, mert bármi történhet, ami miatt mindenki előtt beéghetsz. Bármit csinálsz, az emberek rád figyelnek, azt lesve, mikor rontasz el valamit és mikor tudnak kiröhögni. Ezt a fajta félelmet a nap minden percébe vinni magaddal, ami a nyilvános szereplés, felelés miatt csak még rosszabb, mintha egy pánikroham lenne jelen, hányingerrel, szédüléssel, izzadással, szinte ájulással együtt kínozva. Az arcod ég, minden tekintetet magadon érzel… Ezzel a félelemmel éltem és élek a mai napig is, csak most már nem annyira erősen van jelen, mint annak idején.

Nem voltam egy nagyon rossz tanuló sohasem, de a jegyeim mindig is kettéváltak. A szóbeli feleléseim mindig csak rossz jegyeket hoztak magukkal. Felelés után mindig lementem a betegszobára, szinte bérelt ágyam volt már ott. A ”homeroom” tanárom aggódott értem és szólt a szüleimnek a dologról, ami csak újabb vitákat jelentett. Elkezdték hibáztatni a kosárlabda edzéseket, a zeneíró szakkört, minden szabadidős tevékenységet, amit szerettem csinálni. Ők nem ismerték a valódi okát, hogy mégis mire kaptam azt a jegyet, hogy nem a tudásom miatt szereztem azokat, és ezt én tudtam a legjobban. A tanárok úgy könyvelték el, hogy nem tanulok, pedig lehet, hogy akár visszafele is le tudtam volna írni az anyagot.

YoonGi levele, amibe múltbéli szerelméről mesél

A betegségem ellenére is volt néhány barátom, nekem is volt részem olyan dolgokban, mint minden más gyereknek. Diákszerelem, csalódás… Amikor nyolcadikos voltam, kicsit kínos kimondanom, de tetszett egy lány, akivel barátok voltunk. Barátok, mert egy idióta voltam és nem tudtam vele beszélni, visszatartott, hogy vajon mit mondana, beégnék csak előtte. Ahogy telt az idő egyre mohóbb lettem, és nem akartam már csak a barátja lenni, így rávettem magam a vallásra. Elfogadta és elkezdtünk járni, de nem tudtam nagyon megközelíteni, túl félénk voltam hozzá, ezért nem tudtam jobban bánni vele, nem tudtam olyan lenni, mint amit megérdemelt volna. Az őrületbe kergetett. Pár nap vagy hét után, igazából már nem emlékszem, azt mondta nekem, hogy legyünk csak barátok. Természetesen megértettem a szavai okát, de olyan volt, mintha az a pár szó egy hatalmas lyukat vájt volna a szívem egyik felébe. Magamat okoltam az egészért, és még mindig úgy gondolom, jogosan. Ha most vissza tudnék menni az időbe, oda, amikor elkezdtünk járni, megtenném, hogy biztosan tudjam neki mondani, hogy tetszik, hogy szeretem, és sokkal jobban bánjak vele…

Akármi történt velem, ha valami fájt, ha kezdtem feladni, ha úgy éreztem, nincs értelme tovább próbálkoznom, elég volt leülnöm és játszani az öreg barna zongorán. Mindig, amikor megtörtem, olyan volt, minta biztatna, lökne előre a céljaim felé.  „Kölyök, nem adhatod fel!”. Nélküle semmi vagyok. Kamaszkorom kezdetét vele együtt égettem fel, akkoriban nem láttam semmit magam előtt, csak sírtam és nevettem…

Amikor hazai számolás szerint tizennyolc lettem, európai szerint tizenhat, ezek a dolgok csak rosszabbak lettek. Az önutálatom erősödött, egyre jobban megnőtt bennem a szorongás. A családom és a barátaim egyre távolibbnak tűntek, egyedül éreztem magam. Azt kívántam, bárcsak minden eltűnne, mint egy délibáb. Minden reggel féltem kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy azzal megint egy borzalmas nap kezdődik. Amint elkezdődött a nap, azzal együtt jelentek meg önmarcangoló gondolataim és rögtön ott volt hű társam, a szorongás is.

Az otthon uralkodó háborús helyzetek miatt volt egy hosszú, igen feszült beszélgetésünk. Anyám már üvöltve kérdezte újra és újra, hogy mégis mi bajom van, sokáig nem is válaszoltam rá, csak hallgattam. A bátyám és az apám csendesen figyeltek, amíg anya kétségbeesetten ismételte üvöltve azt a nyomorult kérdést. Óráknak tűnő perceken keresztül ismételte, sírástól már eltorzult hangon, ami úgy hangzott, mintha egy beteg embert kérdezett volna, aki minden baját elnyeli, és tudod… Ez így is volt. Én tisztában voltam vele, hogy valami nincs rendben. Amikor már sokadjára is feltette ezt a kérdést, már választ se várva, akkor kifakadtam. Kimondtam mindent, ami már kiskorom óta zavart, aztán az alsó-felső középben tapasztaltakat. Nem szóltak semmit, nem kötöttek bele a rengeteg káromkodás és a tiszteletlen hangnem miatt sem. Az utolsó szó kimondása után anyám nyugtatóan magához vont egy ölelésre. Ekkor még csak nem is gondoltam, hogy mit terveznek az ”érdekemben”.

Pár héttel később, szüleim meglepő módon otthon fogadtak azzal a hírrel, hogy elvisznek engem valahova. Értetlenül és picit vonakodva mentem le velük a kocsihoz, még arra se volt időm, hogy bemenjek a szobába a drága zongorámhoz.

A város túlsó felén, egy nagy épület előtt parkoltak le, bejöttek velem és szótlanul keresték a megfelelő ajtót. A nyílászárón, ami előtt megálltak egy férfi neve volt, valami doktor akárki. Ne várja el tőlem senki, hogy emlékezzek rá így nyolc évvel később! Értetlenül kapkodtam tekintetem a névtábla és a szüleim között.

Egy pszichiáterhez vittek. Azt mondták, hogy az én érdekem, hogy meggyógyuljak, mert beteg vagyok. Tanácsokkal próbáltak ellátni, azzal a szöveggel, hogy elég jól ismernek. Életem egyik legjobb poénja volt ez a kijelentésük, csak az a baj, hogy ők nem annak szánták. Komolyan gondolták, hogy ismernek.

Még én se ismerem magam, más hogyan ismerne?

A férfi először teljesen értelmetlennek tűnő kérdéseket tett fel, amelyekre válaszoltam is. Kezdtem azt gondolni, hogy szüleim feleslegesen dobtak ki erre pénzt, amikor is egy fontosnak mondható kérdés hagyta el száját.

- Mióta vannak benned ezek a félelmek? – Kérdésére habozás nélkül vágtam rá a válaszom.

- Mindig is ilyen voltam.
Kifaggatott, meg akart bizonyosodni róla, mennyi igaz abból, amit szüleim mondtak neki. Azt sose tudtam meg, hogy mégis miket mondtak a fazonnak, de talán jobb is. Nem akarom tudni, mégis miket gondoltak rólam akkoriban.
Depressziós voltam, amire a doki is rájött, de ő az okára is rájött. Vagyis, ami közrejátszott abba, hogy idáig eljussak, az pedig a szociális fóbiám. A folytonos szorongásom és félelmem oka volt ez a nyomorult fóbia, ami a mindennapjaimat és a szociális életemet mérgezte, de a végére már a fejemet is.
De ez nem volt elég. Nem volt elég, hogy ez mérgezett engem belülről, de a kezelés is rátett a dolgaimra. A depressziós beteggel mit kell csinálni? Antidepresszánssal tömni, a szorongás miatt pedig hangulatjavítót is írtak fel nekem, ami elvileg csökkentette  a szorongás érzését. Emellett pedig pszichoterápiát is kaptam, hogy a...szociális kapcsolataimat, énképemet és az önbizalmamat javítsuk.
Nem mondom, hogy felesleges volt, de a gyógyszerek miatt tényleg úgy gondoltam magamra, mint egy beteg, hibás emberre, bár így visszagondolva , tényleg olyan lehettem. De a valós segítség, ami tényleg jót tett nekem, nem ekkor jött el az életemben.

2010-ben egy kis leányvállalat, a Big Hit Entertainment hirdetett egy rap versenyt. A céljaim miatt gondoltam, végre itt a nagy lehetőség, hogy itt hagyjam kis szülővárosom Daegut, és a fővárosban próbáljak szerencsét. Fel is utaztam a meghallgatásra és magabiztosan álltam ott. A verseny menete az volt, hogy először túl kellett jutni egy előzetes körön, hogy bekerüljünk a döntőbe. Kaptunk egy alapdallamot, amelyre fel kellett majd mondani a kis szövegünket, mindenki rögtön elkezdett arra gyakorolni, kivéve Min YoonGit. Én, kis önfejű létemre átszerkesztettem az egészet.

A versenyről másodikként kerültem ki, és felajánlották a gyakornoki lehetőséget, amit el is fogadtam. Az utazgatások miatt elkezdtem dolgozni, ami miatt mindig máshogy értem be az iskolába. Este gyakoroltam, hajnalban dolgoztam, a suliban meg bealudtam. Így jutottam el az érettségiig húsz évesen.

Érettségi után már teljesen arra tudtam koncentrálni, amire szerettem volna. A gyakornoki éveimre, amelyek elég hosszúak voltak. A fizetésem elég kevés volt. Sokszor előfordult, hogy döntenem kellett, hazautazok, vagy eszek. Kezdtem kiborulni, hogy még mindig nem debütáltattak két év elteltével se, már odáig jutottunk, hogy a kilépéssel fenyegetőztem, amit nem szerettek volna. Nem akartak egy ilyen tehetséget elengedni, mint én.

Az évek alatt, amiket Big Hit tanoncként töltöttem, megismertem valakit, aki a mai napig a legjobb barátom. Neki mondom el, ha valami gáz van, ha zavar valami és a mai napig vele dolgozok együtt a legtöbbet. Namjoon, vagy Rap Monster, ha úgy jobban tetszik, mindig lehet rá számítani. Nagyon jó srác, tudja, hogyan kell kezelni engem és hogy milyen is vagyok. Tisztába van azzal, hogy bizonyos dolgok miért nehezek nekem és ő volt az egyik nagy segítségem abban, hogy le tudjam gyűrni a betegségem.
Mellé betársultak a többiek is. Hoseok, Jimin, Seokjin, Jungkook és Taehyung. Talán most érzem őszintén, hogy tartozom valahova. Furcsa csapat a miénk, mindenki egy egyéniség, de ez így jó. A gyakornoki idő alatt is már kezdtünk összekovácsolódni, talán ez is lehetett az oka annak, hogy sokan megkedveltek minket. Elég vicces szokott lenni néha, ha elszabadulunk...

Végül elérkezett a debütálásunk 2013-ban. A kis hétfős csapatunk elindult végre a híresség felé. Rapperként és producerként erősítem a csapatot, ha mondhatom így. A táncolással bajaim voltak, nem a szívem csücske, de leküzdöttem ezt az ellenszenvemet és így jutottam el idáig, ahol most is vagyok. Persze nem ment ez annyira könnyen, a szüleim évekig nem jöttek el egy koncertemre se, évekkel a debütálásunk után látogattak el egy fellépésemre először. Előtte lehet nem hittek a sikerembe, amíg elég ismertek nem lettünk és azzal, hogy megnéztek minket, megmutatták, hogy büszkék rám és támogatnak.

A dolgok, amiket annak idején elképzeltem, a gyerekkori álmom, amiért feláldoztam a fiatalkorom itt van a szemem előtt, egy karnyújtásnyira. Feláldoztam a fiatalságom a célért, azt gondoltam, hogy tudom kompenzálni a sikert, de ahogy telt az idő, úgy tűnt szörnyeteggé váltam. A démonom pedig maga a siker. Mindezt azért, hogy ne kelljen újra átélnem, amit azon a koncerten, mikor megijedtem az emberek látványától és elmenekültem a mosdóba, magamat nézve, a padlón összekuporodva, az öngyilkosság gondolatát is felvetve magamban. De többet nem gondolom így, nem riaszthat el a tömeg látványa. Sikerült elnyomnom a félelmem, a démonomat pedig egy ketrecbe zárni mélyen magamba.

Az egyik legismertebb koreai banda majdnem legidősebb tagja vagyok, sokak által elismert rapperként, öt kistestvérrel és egy báttyal, aki sokszor inkább olyan, mintha az anyánk lenne, hatalmas rajongótáborral, amely támogat minket és szereti, amit csinálunk. Rengeteg díjat nyertünk, amikről még csak álmodni se mertünk, amikor még a debütálás miatt aggódtunk. A fél világot bejártuk már, több ezer rajongónkkal, ARMYval találkoztunk. Hihetetlen, hogy a világ minden részén ott vannak és támogatnak minket.

Ez még mindig nem a vége az útnak, van még hova fejlődnöm, sokkal jobb szeretnék lenni, mint előadó, de főleg, mint ember. Sokkal jobb emberré szeretnék válni, és most tartok ott talán, hogy a céljaim tíz százalékát teljesítettem. Ez nem sok, de így is több, mint amit reméltem még kis tizenkét éves fejjel.

Hálás vagyok a környezetembe élőknek, a családomnak, főleg a bátyámnak, a csapattársaimnak, mindenkinek, aki egy fellépés előtt sürög-forog körülöttünk, hogy a legjobb formánkat nyújthassuk azok előtt, akiknek a sikereinket köszönhetjük: az ARMYk előtt. Nekünk Bangtan tagoknak az ARMY egy hatalmas szerelem, mi mindig veletek leszünk. Hálás vagyok nektek. Repüljünk a gyönyörű szárnyainkon tovább, amíg csak lehet. Fighting!

Az emlékem sarkában helyet foglal egy barna zongora
A gyerekkor házunk sarkában helyet foglalt egy barna zongora.

/Suga – First Love/

Köszönöm, öreg barátom!