A névtelen társkereső (YoonSeok)

Hoseok’s pow

Én... Én… Nem hiszem el, hogy ennyire kétségbeesett lettem… De sajnos így van… Sose gondoltam volna, hogy odáig jutok, hogy egy társkereső oldalra felregisztrálok. De egyszerűen, már ez maradt meg lehetőségnek, bár nem fűzök nagy reményeket hozzá. Itt vagyok huszonkilenc évesen és évek óta nem volt párkapcsolatom. Azt se mondhatom, hogy a sok munka miatt, mert annyira nem húzós. Egy művészeti iskolába vagyok tánctanár. A kinézetemre nem lehet panasz és sok barátom van, valamint sok lány a közelemben, de már évek óta nem volt senkim, mert mind mást választottak. Így már annyira kétségbeestem, hogy már megkértem egyik barátomat, Jimint, hogy segítsen nekem, ő pedig egy társkereső oldalt ajánlott. Ő is ezen keresztül találta meg a párját pár éve, akivel a mai napig együtt vannak.

De ez nem egy szokványos társkereső oldal. Itt nem kell megadni a nemed és a rendes neved se. Az oldal létrehozója úgy gondolta, hogy ha valakik egymáshoz illenek, nehogy a nemek miatt ne találjanak egymásra, így teljesen nemtől függetlenül mennek a párkeresések. Jimin is először furcsállotta, ahogy én és nem akart még véletlenül se csávóval összejönni. De megtalálta az összhangot egy felhasználóval, akivel pár hónap múlva találkoztak, és kiderült, hogy egy majdnem vele egyidős srác, de akkor már egyáltalán nem zavarta. A találkozó tökéletesen zajlott és azóta együtt vannak. Nagyon aranyos srác a párja Jungkook. Olyan, mint egy kis nyuszi. És be kell vallanom, hogy nagyon aranyosak együtt…

Akármennyire nincs bajom a melegekkel, nem feltétlen akartam egy srácot kifogni. Bár ki tudja… Lehet én is úgy lennék a végére, mint Jimin.

Beregisztráltam, valami kitalált nevet kellett beírni. Emlékszem, Jungkook Sütike néven, Jimin meg ChimChim néven volt beregisztrálva. Nekem is kellett valami, de azért nem ilyen kis… furi név. Végül, fogalmam sincs honnan jött, de J-Hope néven regisztráltam. Azért azt figyelitek, hogy „hope” mert én is a reményemet keresem, ahogy lehet, hogy valaki bennem találja meg a reményt. Hmm… Milyen kis cseles vagyok…

Elkezdtem keresgélni és furábbnál furább nevek, és bizarr animés meg mindenféle figurák vigyorogtak rám. Már a névről meg lehet mondani, hogy milyen az ember. Ez is egy olyan dolog, ami valamilyen szinten segítség. Hisz ha egy általad kitalált becenevet lát valaki, meg tudja mondani már arról, mennyire vagy komoly, gyerekes vagy hasonló. Én rengeteg fura ”alakot” láttam, ami kezdte kiölni belőlem azt a kicsike kis reményt is az iránt, hogy találok akárkit is. Kezdtem beletörődni, hogy egy magányos, a táncnak élő cicás bácsi leszek, amikor megláttam egy normális felhasználót. A képe egy sima fekete-fehér rajz volt, a neve semmi extra. Jó kimondani, semmi nyálas kis cukimuki nevecske vagy akármi. Csak egy szó, ami megragadta a figyelmem. Suga. Értem én, hogy a jelentése édes (hohóó, cukor), de maga a szó nem olyan fura, mint a ”Édespicicukorborsó696969”. De most komolyan! Olyan nevek voltak végig, hogy fúú.

Ráírtam és vártam, hogy visszaírjon. Mondjuk, nem sok reményt fűztem hozzá, hiszen a beregisztrálása egész régen volt. Legnagyobb meglepetésemre szinte rögtön válaszolt. Elkezdtünk vele beszélgetni, persze először fura volt. Elmondta, hogy mennyire meglepte, hogy valaki ráírt. Aztán mindenféléről beszéltünk. Megtudtam, hogy építészként dolgozik, és csak egy évvel idősebb nálam, legalábbis elvileg. A zenei ízlésünk hasonló, ajánlott nekem olyat, amit nem ismertem, én is neki. Nagyon jól elbeszélgettem vele. Pár hét után Jiminéknek is meséltem róla.

Jiminnel megbeszéltük, hogy egy szombati napon elmegyünk, beülünk enni valahova, mert ki akar faggatni. Az egyik kis kedvenc vendéglőnkbe mentünk, ott nem nagy a forgalom, de jó a légkör és a kaja. Elfoglaltuk a megszokott helyünket, és amíg a pincért vártuk már elkezdődött a vallatásom.
- Na haver, mesélj! – vigyorgott rám a velem szembe ülő Jimin – Van valaki?
- Olyan fura emberek vannak azon az oldalon!
- Akkor ni… - kezdett bele csalódottan barátom, amikor közbeszóltam.
- De, van!
- Komolyan? – nézett rám elkerekedett szemekkel.
- Úgy egy hónapja beszélünk…
- És mért csak most mondod?! – háborodott fel barátom, de k9zbe vigyor terült el az arcán.
- Mert az elején nem akartam mondani.
- És? Hány éves? Mit dolgozik? Hobbijai? Zene? – kérdezte izgatottan barátom.
- Harminc éves, építész, szeret képregényt olvasni, szereti a hipp-hoppot, majdnem ugyan azokat a bandákat hallgatjuk, K-Popból is.
- BBC?
- Az ám! – vigyorodtam el.
- Úúú! Kedvence?
- Ha azt mondom, ez is egyezik? – mosolyogtam rá legjobb barátomra.
- Zico! – ujjongott barátom – BigBang?
- GD.
- Speed?
- Zico bátyó, Taewoon.
- És csajbandák?
- Blackpink, 4Minute, Mamamoo főleg.
- Ember, ennek jó ízlése van! – dőlt hátra elégedetten Jimin.
- Én is így gondolom. – bólogattam helyeslően, miközben gyorsan kiválasztottam az étlapról az ebédemet.
- Jó napot kívánok! Mit hozhatok? – kérdezte mosolyogva a fiatal pincérnő. Egymásra néztünk barátommal, majd egyszerre közöltük a rendelésünket.
- Két bárányborda lesz.
- Inni valamit kérnek? – kérdezte kedvesen a hölgy.
- Két szénsavas ásványvizet kérnénk. – mondtuk egyszerre Jiminnel. A nő mosolyogva távozott, hogy leadja a rendelésünket.
- És mikor akartok találkozni? – fordult vissza hozzám barátom.
- Igazából félek a találkozástól… Még korai is lenne…
- Félsz, hogy pasi? – kérdezte halvány mosollyal.
- Nem is csak az… Mi van, ha nem is annyi idős, mint állítja? Vagy… Nem… - ráztam meg a fejemet – Nem akarok belegondolni.
- És mi lenne, ha egy harminc éves, jóképű építész pasi lenne, akivel jól kijöttök.
- Nem tudooom! – hajtottam le fejemet az asztalra és kicsit kétségbeesetten túrtam bele a hajamba. Barátom kezeit éreztem meg vállamon, rá emeltem a tekintetemet.
- Nyugi haver! Én is először így voltam vele, aztán most nézz rám! Boldog vagyok egy nálam két évvel fiatalabb sráccal.
- Meglátjuk még… - mondtam egy sóhaj kíséretében.

Ez után a beszélgetés után hónapok teltek el. Jiminnek majdnem, hogy naponta kellett helyzetjelentést adnom. A suliba lassan közeledett a tanév vége, a tánc szintvizsgák is aktuálisak voltak. A vizsgák egy héten folyamatosan folytak, minden nap sokáig bent kellett lennem, hogy értékeljem diákjaim teljesítményét. Nagyon szépen szerepeltek, mindenki magához képest a maximumot nyújtotta, amiért nagyon büszke voltam rájuk. Minden este fáradt voltam, de Sugát attól még nem hanyagoltam el. Minden este legalább ráköszöntem, vagy a szünetekbe, esetleg megkértem, hogy meséljen, mert nekem nem ment a fáradtságtól. Nagyon megértő volt a szótlanságommal, megértette a helyzetem, hisz ő is nagyon el szokott fáradni agyilag, ha olyan van. Főleg az egyetemi vizsgaidőszakban, mert a közeli műszaki egyetemen épület szerkezetet tanít az építész palántáknak. Nagyon örültem, hogy ilyen pozitívan kezelte, cserébe én se fárasztottam kérdésekkel, ha vizsgaidőszak vagy zh-k voltak. Olyankor ő is csak annyit kért, hogy meséljem a napomat vagy valamit.

Mikor túlvoltam a szintvizsgákon újra beszédes lettem, amit beszéd partnerem is díjazott. Általában ő a csendesebb, így kicsit nehezére esett és furcsa volt neki, hogy ő írt sokat. Elmondása szerint nehéz rávenni, hogy sokat beszéljen emberekkel, hogy sokat meséljen magáról vagy magával kapcsolatban akármiről, szóval a szavaival élve ”érezzem magam megtisztelve”.

Meg volt az évzáró és végre tudtam, hogy több szabadidőm lesz. Ahogy egyre érezhetőbb volt a nyár jelenléte, úgy kezdett felmerülni mindkettőnkbe, hogy találkozhatnánk. Ő a szomszéd városba lakott, így a találkozás megoldható volt. Mindketten már kíváncsiak voltunk a másik kilétére, hiszen már fél éve csak chaten beszéltünk. Kicsit féltem a találkozástól. ”Mi van, ha élőbe nem tudnánk beszélgetni? Ha nem lennénk szimpatikusak egymásnak? És ami a legfontosabb… Hogy reagálnánk, ha megtudnánk egymásról, hogy mindketten férfiak vagyunk?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak a fejembe, amikor végül megbeszéltük, hogy találkozni fogunk.

Lebeszéltük a találkozót egy pénteki napra. nekem már szünetem volt, ő pedig a megszokottnál korábban végzett. Azt a vendéglőt beszéltük meg, ahol Jiminnel is szoktam találkozni. Ott, mivel törzsvendég vagyok, volt lehetőségem egy kis elkülönített ”boxot” kérni. Az emeleten a sarokba foglaltam el egy beülőt, amit el lehet választani a többitől. Ünneplésekkor oda szoktunk beülni, hogy Jimin és Kook nyugodtan csinálhassanak azt, amit jól esik. Persze csak olyat, amit az én jelenlétembe megengednek maguknak, ami a csók és az összebújás. Rendszerint felfekszenek az ülőkére, Kook Jimin mellkasán pihenteti a fejét és rajta fekszik az idősebben olyankor. A vége mindig az, hogy Sütike majdnem elalszik a kényelmes fekhelyén.

Megbeszéltük hogyan fogjuk felismerni egymást. Lefényképezte a fölsőt, amit fel fog venni és én is így tettem, de egyikőnk se felvéve fotózta le. Mondta, hogy könnyen fel fogom ismerni, mert ha süt a nap, szinte ragyog, annyira fehér. Meg ő lesz az egyetlen elvetemült, aki sapkát fog felvenni nyár ellenére, nem baseball sapkát. Azt is megtudtam, hogy a haja majdnem fehér, annyira világos szőke, szóval azt is fel fogom ismerni. Megnyugtattam, hogy én is olyan sapit fogok felvenni, nehogy

hülyének érezze magát.

Amikor eljött az a pénteki nap annyira izgultam, hogy már hajnalba felébredtem. Fél óra forgolódás után sikerült valahogy visszaaludnom, így kilenckor keltem, de nem aludtam valami jól. Esküszöm, mint egy szerelmes tini lány, annyira izgultam, hogy találkozom Sugával. Egész nap zenét hallgattam és még táncoltam is otthon, csak hogy végre lenyugodjak, ami egy kicsit sikerült is. Jól esett a tánc, amibe jól leizzadtam. Az órára nézve számoltam gyorsan mennyi időm van még az indulásig és elfutottam lezuhanyozni. Kettőre beszéltük meg, hogy találkozunk. Délbe mentem el lezuhanyozni, ami tíz percet vett igénybe, majd felkaptam ruháimat és gyorsan dobtam Jiminnek egy üzenetet, hogy elindultam. Mivel a város túloldalán volt a vendéglő, és szerettem volna a kellemes huszonhat fokba sétálni egyet, így már háromnegyed egy után nem sokkal elindultam. Szeretek a friss levegőn lenni, főleg amikor kellemes az idő, a szél lágyan fújdogál, süt a nap és mindenhol nyüzsög az élet. Szerettem nézelődni, nézni a nyári szünetet élvező gyerekeket, itt-ott néhány diákommal is találkoztam, akik mosolyogva köszöntek nekem. Kettő óra előtt nem sokkal értem oda a kényelmes tempómmal a vendéglőhöz. Amikor húsz méteres körzetbe értem elkezdtem keresgélni az emberek közt. Nem kellett sokáig nézelődnöm, egyből szemet szúrt nekem egy a vendéglő előtt várakozó személy. Ball kezével jobb könyökét fogta, egy több árnyalatban kék foltos ing volt rajta egy kék sapkával. Haja majdnem hogy fehér, bőre pedig fehér, mint a cukor. Egy nálam kicsit alacsonyabb srác volt. Ahogy közelebb mentem arcát is szemügyre vettem, és be kellett, hogy ismerjem: nagyon aranyos arca volt és van is. Ahogy ott várt kicsit zavartan és kémlelte a tömeget nagyon édes volt. A nagy figyelésbe végre felém és elnézett és hamar kiszúrt, amit szinte fekete szemeinek elkerekedéséből tudtam. Odamentem hozzá és kedvesen rámosolyogtam, amin még jobban elnyíltak szemei.
- Hello! Suga? – kérdeztem rá, hogy biztosra mennyek, de igazából tudtam, hogy nem tévedtem.
- Hello! Igen… J-Hope? – kérdezte ő is halkan.
- Igen. De amúgy Jung Hoseok vagyok. Örülök a találkozásnak! – hajoltam meg kicsit és bátorítóan rámosolyogtam.
- Min YoonGi. Örvendek. – hajolt meg ő is.
- Na, gyere! – intettem a fejemmel az ajtó felé és előre engedtem, ő pedig kicsit félve megindult befelé. Szóltam az egyik pincérnek, aki jól ismert, hogy megjöttünk és felvezetett minket az elszeparált boxba, ahova mindketten beültünk, majd Taehyung, a pincér, behúzta a függönyt és ott hagyott minket. A velem szembe ülőre néztem, aki mintha kicsit megszeppent lett volna. – Nem kell ennyire feszengeni. – mosolyogtam rá – Gondolom meglepett, hogy egy csávó jött oda hozzád, igaz?
- Hát, eléggé, mondjuk sejthettem volna. – vakarta meg tarkóját zavarában egy kicsit mosolyogva. – A stílusodból gondolhattam volna, de inkább nem gondoltam ilyenre, csak próbáltam a beszélgetésre figyelni, nem azon agyalni, hogy vajon csávó vagy csaj, akivel beszélek.
- Én is így voltam vele. Mondjuk igazából a végére nem nagyon érdekelt. Kezdtem úgy lenni vele, mint a legjobb barátom.
- Hallgatlak! – könyökölt rá az asztalra, ujjait összekulcsolva, arcát elrejtve kézfejei mögé, fekete szemeivel fürkészve arcom, a mesémet várva.
- A legjobb barátom is ugyan így felregisztrált, beszélgetett valakivel, majd találkoztak asszem ők is fél év múlva és most is együtt vannak, annak ellenére, hogy mindkettő srác. Pedig előtte mindig csak nőkkel volt. A végére nem érdekelte, hogy Sütike név az fiúhoz vagy nőhöz tartozik.
- Mákerek! – dőlt hátra sóhajtva YoonGi.
- Te nem hiszel az ilyenekbe? – néztem rá egy féloldalas mosollyal.
- Én semmibe se hiszek. – a mondata után csendbe maradtunk egy darabig – Amúgy… - szólalt meg hirtelen. – elismerésem. El tudtad nálam érni, hogy szófosásom legyen chaten is. – halvány mosoly ült az arcán, ahogy ezt elmondta.
- Na, kezdem királynak érezni magam! – dőltem hátra vigyorogva – Mert amúgy nem szoktál beszélgetni?
- Nem igazán. Szeretek egyedül lenni, szeretem a csöndet, ha csak a zene szól. Viszont ez az egyedüllét így harminc évesen már kezd igen csak zavarni.
- Amúgy nem értem mért nincs senkid. – néztem rá mire értetlenül nézett vissza – A külsődre abszolút nem lehet panaszod, meg szerintem jó fej vagy, legalábbis ezt tapasztaltam eddig.
- Kösz. – mosolygott rám – Te is jó arcnak tűnsz.
- Csak tűnök?! – háborodtam fel, mire kuncogott egyet.
- Amúgy, azért nincs senkim, mert nincs olyan, akivel el tudnám képzelni magamat, meg nem jövök ki túl jól az emberekkel. Sokan mondják, hogy bunkó vagyok, ami az alaptermészetem. Ez van, ezt kell szeretni. Én már nem fogok megváltozni. Az mellékes, hogy azért vagyok bunkó, mert nem szeretek alapból az embereket.
- Értem… Nekem meg egyszerűen nincs szerencsém. Az összes velem egykorú csaj ismerősömnek párja van már, én meg nem keresgéltem, mert annyira nincs időm, ez volt a legegyszerűbb.
- Na, látod, ez az egyszerűség, ami miatt felregisztráltam. Dolgozok, mellette tanítok is és alapjáraton igen energiatakarékos vagyok.
- Nekem volt, aki vak randikat ajánlott, de nem akartam elmenni egyre se, nem vonzott. Bár belegondolva, ha úgy vesszük, azon vagyok…
- Ja, pedig nekem se volt ínyemre ez a vak randi dolog, de már kíváncsi voltam, ami nálam ritka dolog.
- Na, felkeltettem az érdeklődésedet? – vigyorogtam rá.
- Nehéz beismerni, de kíváncsivá tettél.
- És, eddig mi a benyomásod? – válasza előtt végigvezette rajtam kedves, mégis akkor pimaszul csillogó tekintetét, majd féloldalas mosollyal rám nézett, egyenesen bele az én barna szemeimbe, aznap először.
- Nem rossz.

A ”randi” jó hangulatba telt, és nem csak én beszéltem. YoonGi is végig beszélgetett velem, nem csak az volt, hogy én dumálok, ő meg hallgat, aminek örültem. Ugyan úgy rendeltünk, mint legutóbb Jiminnel, egyszerre közöltük Taehyunggal, hogy báránybordát kérünk ásványvízzel. Sokat mesélt magáról, a családjáról, amit személyesen jobb volt hallani, mint leírva. Így ezerszer más volt, hallani jellegzetes mély hangját, amit bárhonnan fel tudna ismerni az ember, látni a gesztusait.

Elég sokáig maradtunk, hat óra után hagytuk el az épületet. Felajánlotta, hogy hazafuvaroz, amit kivételesen elfogadtam, mert addig is tudtunk beszélgetni és addig is vele tudtam lenni. Mielőtt kiszálltam volna, még megbeszéltünk egy újabb időpontot, amikor viszont ő választ helyet. Még mielőtt kiszálltam volna, mondott valamit, ami nagyon, de nagyon fura volt, de még annál is jobban esett.
- Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy eddig nem találtam senkit, akivel el tudnám képzelni magamat? – kérdezte mielőtt kiszálltam volna, én meg válaszként bólintottam – Lehet, hogy találtam. – mosolygott rám. Az a mosoly, ahogy nevet iszonyat aranyos volt, és a hangja, amitől kiráz a hideg. A bőre olyan fehér, mint a friss porcukor. Teljesen megértettem a névválasztását, illik hozzá.

Nagyon jól éreztem magam. Nem olyan volt, mint egy beszélgetés a haverokkal, de nem volt feszült, mint ahogy egy vak randit elképzelnék, pláne két pasi közt. A kezdeti visszahúzódását szinte rögtön az elején sikerült feloldanom és végig tudtunk beszélni. Jó volt hallani mély hangját. Telefonszámot cseréltünk, felírtam, hogy mikor szokott végezni és ő már tudta, hogy helyileg hol is van a lakásom. Amint hazaértem Jimint felhívtam.
- Mesélj! – szóltak bele a készülékbe Kookkal egyszerre, nem is köszöntek.
- Hogy néz ki? Milyen volt? – kérdezte izgatottan Jungkook.
- Olyan fehér, mint a frissen esett hó, a haja szőke, nagyon édes a mosolya, szerintem Jiminnel egy magas, a hangja mély és néha megborzongok tőle, és srác.
- Csávó? – kérdezte Jimin, hangján éreztem, hogy mosolyog.
- Igen. Nagyon jól néz ki, tök jól elbeszélgettünk és bírom a stílusát, szimpatikus.
- Naa, csak nem tetszik? – gondolom vigyorgott Jimin a vonal túloldalán.
- Háát, egy férfiról van szó, de… Igen… Nagyon is. – vakartam meg tarkómat zavartan.
- Juhé! És neki te? – kérdezte Kookie őszinte kíváncsisággal a hangjába.
- Lehet. Azt mondta, hogy lehet megtalálta azt, aki mellé odaképzelheti magát. – elmosolyodtam, ahogy visszagondoltam arra a mosolyra, amit felém küldött, ahogy ezt mondta nekem.
- EZAAAZ! – hallottam a vonal túloldaláról.
- És és hogy hívják? – kérdezte Sütike.
- YoonGi. Min Yoongi.

Suga rám írt, amikor hazaért. Már addigra ki is találta a következő randi (mert ezt a szót használtuk mindketten) helyszínét. A következő péntekig minden nap beszéltünk, nem csak chaten. Néha felhívtam, mert hallani akartam a hangját, de valamikor ő hívott.

A második alkalom után többet találkoztunk. Én egész nyáron ráértem, annyi volt, hogy hétfőn és szerdán edzést tartottam azoknak a diákjaimnak, akik fejlődni szerettek volna. Lehet, hogy valami változott rajtam, amióta YoonGival találkozgattam, mert a diákok is észrevették, hogy a megszokottnál is energikusabb és mosolygósabb vagyok.

Nyáron, úgy augusztus közepe fele volt egy hét, ami elég hűvös és esős volt. Nekem nem lett semmi bajom, de Suga megfázott, egyik este be is lázasodott. Amikor leírta, hogy harminckilenc fölötti láza van szinte egyből megkértem, hogy írja le a címét és már indultam is. Bementem még a város elhagyása előtt a vendéglőbe, ahova előre odaszóltam szakács barátomnak, Jinnek, hogy kéne egy jó kis húsleves megfázás ellen. Jin jó barátom, így meg is csinálta, hisz tudta, hogy nem tudok túl jól főzni, meg így gyorsabb volt, tekintve, hogy az étterembe már előre volt húsleves főzve. Éppen, hogy beléptem az ajtón Jin már ott állt és a kezembe nyomta a kajás dobozt.
- Neki lesz? – kérdezte mosolyogva. Mindig látott minket YoonGival, így sejtett valamit.
- Igen. – mosolyogtam rá hálásan – Nagyon szépen köszönöm! Mennyivel jövök neked?
- Hagyd csak! – intett le mosolyogva – Na, menjél!
- Köszi Jin, te vagy a legjobb! – köszöntem meg és elindultam kifelé.
- Tudom Hoseok, tudom. – mondta még utólag kuncogva.

YoonGi közbe megírta a címét és a telefonomba rákeresve indultam meg kocsival. Kapukódot is kaptam, így amikor odaértem könnyen bejutottam. Fellifteztem a legfelső kilencedik emeletre és az ajtót megkeresve, ami nem volt nehéz, tekintve, hogy kettő lakás volt csak azon a szinten, bekopogtam és vártam. Egy idő után csoszogást hallottam bentről, majd zárkattanást és kinyílt az ajtó. YoonGi álmos arcát láttam előttem, kócos, akkor barna haját, enyhén elnyílt ajkait, amin a levegőt vette a nátha miatt. Orra alatt piros volt, kidörzsölte a sok papírzsepi.
- Akkor ezért kérdeted a címem. – mosolyodott el, a megfázás miatt enyhe orr hangja volt, ami nagyon aranyosan csengett.
- Mi másért? Beteg embert nem hagyunk magára! – mosolyogtam rá.
- Gyere be! Kicsit kupi van, szóval bocsi. – lépett arrébb az ajtóból. Egy sima fekete póló volt rajta és egy melegítő nadrág.
- Menj, feküdj le! Mindjárt viszek neked valamit. – küldtem vissza ágyába, mire megadóan visszacsoszogott a szobájába.

Megkerestem a konyhát, a levest egy tányérba áttéve betettem a mikróba. Az egész lakás fehér volt, néhol fekete. A konyha fehér bútorokkal volt felszerelve, a nappaliba a fehér és a fekete váltogatta egymást. Kanapé fekete volt, egy sakktábla mintás szőnyeg volt a kanapék előtti dohányzóasztal alatt. A helységbe mindenhol papírok voltak, több vonalzó, sok ceruza, körző meg egyéb eszközök voltak a papírokon. A nappaliba belépve jobb oldalt volt egy kis folyosó, ahol a ”kis” beteg eltűnt a szemem elől. Kerestem a szekrényekbe tálcát, amire a megmelegített levest egy kanállal együtt ráraktam és elindultam megkeresni a ház urának szobáját. A folyosón volt egy nyitott ajtó, amin benézve az ágyon a takaró alá bebújva meg is találtam háttal az ajtónak. Halkan bementem, letettem a tálcát az ágy melletti éjjeliszekrényre és óvatosan megsimítottam vállát, mire felém fordult. Először rám nézett, majd a tálcára és szemei felcsillantak a gőzölgő leves láttán. Felült, odaadtam neki a tálcát és elkezdte kevergetni az ételt, hogy hűljön egy kicsit. Arrébb csúszott az ágyon, hogy le tudjak ülni mellé, amit ki is használtam és mellette foglaltam helyet a puha ágyán. Lassan elfogyasztotta a levest, majd amikor befejezte a tálcát az ágy másik oldalán lévő éjjeliszekrényre tette.
- Köszönöm! Ez most nagyon jól esett. – mosolygott rám kicsit bágyadtan.
- Ugyan nincs mit! – viszonoztam mosolyát és egyik kezemet homlokára tettem, ami szinte lángolt. – Úr isten! Vettél be lázcsillapítót?
- Vettem, délelőtt kicsit lejjebb ment, de most gondolom megint felment, mert jó gyengének érzem magam. – fintorodott el. – Adsz egy bogyót? Ott van a szekrényen. – mutatott a mellettem lévő kis berendezési tárgyra és onnét elvettem egy kis gyógyszeres dobozt. Amíg én kiszedtem a levelet a dobozból, ő a másik oldalon lévő vizes flakonért nyúlt és lecsavarta kupakját. Kezébe nyomtam a gyógyszert, amit be is vett, majd a flakon visszatette a földre és fekvőhelyzetbe mászott. – Köszi, hogy átjöttél! Nem gondoltam volna, hogy akárki is eljönne azért, mert egy kicsit megfáztam, még a szüleim se.
- Amint leírtad, hogy lázas vagy elindultam. – mondtam magam elé nézve, mire szeme sarkából láttam, hogy fekete szemei kistányér nagyságúra nyíltak – Most mi ez a meglepettség? Azt hiszed nem vagy nekem annyira fontos, hogy itt legyek, ha szar állapotba vagy?
- E-ez most meglepett, mit nem mondjak. – halkan, keserűn, de mégis boldogan felnevetett. Egy kis szünetet tartott majd lesütötte a szemét és alig hallhatóan feltett egy kérdést. – Fontos vagyok neked? – a hangjába kis értetlenség volt.
- Igen, nagyon. – néztem rá mosolyogva. A szemeit rám kapta és hirtelen nem tudtam, hogy a láz miatt, vagy azért mert zavarba volt, de arca vörös lett, mint a pipacs. – Na, most mi az? – kérdeztem mosolyogva.
- Csak… Még senki se mondott ilyet… Senkinek se voltam fontos, még a szüleimnek se, főleg, hogy sok terhet jelentettem nekik, főleg, amikor tizennyolc voltam. A pszichológus nem olcsó mulatság.
- Pszichológushoz jártál? – néztem rá döbbenten – Miért?
- Mert… Szociálisfóbiám van és akkoriban annyira durva volt, hogy depressziós lettem és ez miatt a szüleim agykurkászhoz küldtek.
- É-Értem… Az meg, hogy senkinek se voltál fontos életed során azt kizárt dolognak tartom.
- Hidd, el… Ha az én helyembe lennél, megértenéd, mért mondom, de nem kívánom senkinek, pláne nem neked, hogy megértsd, mert többek közt a depressziómhoz van köze. A fóbiám miatt sose beszélgettem emberekkel, sose voltam szociális ember, az egyetem alatt kicsit megváltoztak a dolgok, akkor már beszélgettem emberekkel, és lett egy jó barátom, de ennyivel ki is merült.
- De akkor is! A szüleidnek és a bátyádnak fontos vagy! – ellenkeztem tovább az ellen a kijelentés ellen, amit kizártnak tartottam.
- Ki tudja…
- De, ha tényleg úgy van, ahogy állítod, akkor is egy embernek fontos vagy. – mondtam magamra célozva.
- Ennek örülök. Jól esik… - mondta szemét lehunyva és lágy mosoly terült el keskeny mégis dús ajkain. Egy kis ideig csöndbe figyeltem nyugodt arcát, azt hittem már elaludt, de egy idő után halkan megszólalt. – Tudod… Te is fontos vagy nekem. – emelte rám álmos tekintetét és kicsit zavarba jöttem a kijelentésétől. – Itt maradsz, vagy mit terveztél? – kérdezte egy ásítás kíséretében.
- Ha nem gond, úgy gondoltam itt maradok, felügyelni téged.
- Nem gond. És ITT maradsz? – emelte ki az ”itt” szócskát.
- Ha nem zavarlak, akkor itt maradhatok. – mosolyogtam rá, mire megrázta a fejét.
- Te engem nem zavarsz.
- Akkor jó, de figyelmeztetlek, hogy nem szabadulsz tőlem egykönnyen! – nevettem el magam, mire ő is kuncogott egyet – Egy pillanat és visszajövök. – elmentem átöltözni. Átvettem a pizsamának szánt pólómat és mackónadrágomat és visszamentem Sugához, aki már félig aludt. A láz miatt nagyon bágyadt volt. Visszaakartam ülni oda, ahol már előmelegített helyem volt, de még félálmába felemelte a takarót, jelezve, hogy másszak be mellé. Először kicsit tétováztam, de végül bemásztam a meleg takaró alá és odamásztam mellé. Ő egyből odakúszott hozzám és fejét mellkasomba fúrva simult teljesen testemhez. Rázta a hideg, remegett. A láz miatt nagyon fázott, amit észre is vettem és átölelve közelebb húztam magamhoz, hogy még jobban melegíthessem. Orromat hajába fúrtam és belélegeztem kellemes illatát és így aludtunk el. Túl aranyos volt így lázasan, hogy nemet mondjak kéréseinek. Nem érdekelt, hogy esetleg elkapom, csak mellette akartam lenni.

Reggel YoonGi mocorgására ébredtem fel. Még mindig karjaim közt feküdt, de az éjszaka a nagy forgolódások miatt a háta volt felém. Álmosan halvány mosollyal az arcomon fúrtam fejemet a vállába, mire halkan morgott egyet, de nem mozdult. Egy ideig még nyugisan feküdtünk ebben a pózban, egy idő után elkezdett mocorogni és fejemet elemeltem a helyéről ő pedig velem szembe fordult. Szemei szinte csukva voltak, az álmosságtól még nem tudta kinyitni őket.
- Jó reggelt! – suttogtam neki, amikor már nagyjából kilátott a szemein. Megdörzsölte szemeit, hogy tisztán lássa arcomat.
- Jó reggelt! – motyogta vissza.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem kicsit aggódva.
- Szerintem lement a lázam, de még megmérem. – kezemet homlokára tettem, ami nem lángolt, mint előtte este, maximum hőemelkedése lehetett.
- Hogy aludtál? – kérdeztem mosolyogva, kezemet homlokáról nem elvettem, hanem végigsimítottam vele hófehér arcán.
- Jól. – válaszolta egyszerűen fejét a párnára hajtva szemeit lehunyva. Egy ideig még meghitten pihentünk egymás mellett, ő szemeit lehunyva és pedig hófehér arcát csodálva. Hirtelen ötletem miatt óvatosan lehámoztam karjaim vékony testéről és kibújtam a takaró alól, amire rögtön felfigyelt és fél szemét kinyitva rám nézett kérdően. – Hova szompolyogsz drágaszág? – kérdezte Gollamos hangon.
- Drágaszág a moszdóba szompolyog ész a konyhába. – mentem át én is Szméagolba és ki slisszoltam a szobából. Először meglátogattam a fürdőszobát a reggeli dolgaim elintézése miatt, majd a konyha felé vettem az irányt, hogy összeüssek valami reggelit. Bár tény és való, hogy nem vagyok egy konyhatündér, de azért egy könnyű kis reggeli rántottát még én is el tudok készíteni. Mint, aki otthon van, úgy nyúltam be a hűtőbe a tojásokért, úgy találtam meg a serpenyőt, az olajat. Megcsináltam a reggelit mindkettőnknek és tálcára tettem úgy, mint előtte este a levest és a még frissen sült rántottával visszamentem a szobába, ahol YoonGi éppen egy könyvet olvasott. Lábammal óvatosan megkocogtattam az ajtót, mire felém nézett. Először meglepődött majd elmosolyodott.
- Nem viszed egy kicsit túlzásba? – kérdezte kedvesen. Egy kicsit elgondolkoztam, miközben odamentem az ágyához.
- Hmm… Lehet. – mosolyodtam el és beültem mellé az ágyra – Zavar?
- Nem, csak fura. – vonta meg vállát mosolyogva. – Majdnem húsz éve, hogy valaki ágyba adta nekem a kaját.
- Hmm… - gondolkoztam el, mire kíváncsian kezdett méregetni – Szeretnéd, ha bepótolnánk? – kérdeztem, ajkaimra kis huncut mosoly jelent meg.
- Ááá! Én nem kényszerítelek semmire. Ha neked az jó, hogy elkényeztetsz, akkor én nem ellenkezek. – vigyorgott rám, mire elnevettem magam.
- De, csak addig, amíg beteg vagy.

Így is tettem. Szinte minden kívánságát lestem, amiből elég kevés volt. Ugyan élvezte a helyzetet, látszott rajta, de mégse használta ki. Az első ott eltöltött este után már sokkal jobban nézett ki, már csak hőemelkedése volt másnap, de szegény még akkor se tudott zsebkendő nélkül menni két métert se. Egy kicsit már dolgozni is tudott, így láthattam tervezés közben.

Amikor éppen nem aludt vagy dolgozott az én hülyeségeimen röhögött. Hogy milyen béna vagyok néha, képes voltam annyira mutogatni, hogy majdnem orra estem. Meséltem neki régi gimis sztorikat, milyen baromságokat csináltunk Jiminnel, és megállapította, hogy mi már akkor se voltunk normálisak.

Este kiválasztottunk egy filmet hosszas gondolkodás után, amit meg is néztünk. Mivel mind a ketten képregény rajongók vagyunk, persze, hogy egy képregény filmet választottunk. Talán az egyik legjobb mind közül, legalábbis szerintem a Bosszúállók első része. Hiába láttam ezerszer, még mindig élvezem, ahogy YoonGi is.

Kiültünk a nappaliba a nagy kanapéra. Az elején még tényleg ültünk. De aztán olyan fekhetnékem volt, hogy én elfeküdtem, lábaimat Suga ölébe raktam és elterpeszkedtem a kanapén. Egy idő után viszont már ő se nagyon akart ücsörögni, így óvatosan kiemelte lábaimat az öléből, valami fekvési lehetőséget keresett a kanapén, de semmi olyan nem jutott eszébe, amit magától kivitelezett volna. Így én fogtam magam, felültem és lehúztam magamhoz. Az kezdeményezésemre a mellkasomon fekve kötött ki. Az elején megmozdulni se mert, de aztán, amikor már megához tért a zavarából elkezdett fészkelődni, hogy a számára kényelmest megtalálja rajtam, amit rövid időn belül meg is talált. Amíg ment a stáblista Suga már elaludt, és én is jó álmos voltam. Csak lekapcsoltam a tévét és a dohányzóasztalon talált pléddel betakartam magunkat és magamhoz ölelve én is elaludtam.

Az ébredés kellemes volt, olyan… filmekbe illő. YoonGi saját elmondása szerint szörnyű személyiség, hallottam, hogy beszélt telefonon egy munkatársával. Elég goromba volt, de ahogy hallottam a beszélgetést jogosan volt bunkó és kicsit ideges, mert a másik flegma volt és értetlen. Ahhoz képest, másokkal hogy beszél, velem nagyon rendes és hiába goromba és bunkó alapból, ébredéskor és alvás közbe a legaranyosabb teremtés. Mondjuk lehet, ha úgy ébresztettem volna fel nem lett volna ilyen nyugis, de így, hogy magától ébredt nagyon aranyos volt.

Aznap már nem volt hőemelkedése se, így már ott mertem volna hagyni, bár nem szívesen tettem, de neki is dolgoznia kellett és nekem is még készülnöm kellett, mert aznap táncórám is volt és még át kellett ismételnem magamba a koreográfiát. Meg persze Jiminnel is kellett beszélnem. Közeledett nyár vége. A tanévre is kellett készülni. Osztályt kaptam, így arra is készülnöm kellett.

Még valami ebédet csináltunk, kettőnk tudásából összeraktunk valami ehetőt, még egész finom is volt. Utána viszont nehezen ugyan, de elköszöntem tőle és hazafelé vettem az irányt. Otthon olyan fura volt, hogy egyedül vagyok. Persze, ez nem volt így sokáig, mert indulás előtt írtam Jiminnek és be is állított hozzám fél órával a hazaérkezésem után.
- Na, mesélj, hallgatlak! – vigyorgott rám barátom szinte a képembe mászva.
- Csihadjál le egy kicsit, semmi nagydologra ne gondolj. – próbáltam megnyugtatni barátom, eredménytelenül.
- Mi az a nem nagydolog? – mosolygott sejtelmesen, amit nem tudtam hova tenni.
- Csak együtt aludtunk. – mondtam ki egyszerűen, ami ugyan tényleg magába nem nagy ügy, de nekem, hogy egy férfival aludtam összebújva és nem egy nővel igen is nagy változás. Arról nem is beszélve, hogy valahogy sokkal jobban aludtam, mint eddig bármikor.
- Együtt aludtatok? – kerekedtek el szemei. – Mármint cukin összebújva vagy csak egymás mellett.
- Hát nem tudom mennyire cukin, de az első.
- Wow man! – kezdett el tapsolni, mire én csak megforgattam a szemeimet. – Figy, van képed róla?
- Mármint YoonGiról? – válaszként csak bólogatott. – Nincs. De majd próbálok szerezni. Meg szerintem fent van Facebookon van valahol.
- Keress rá! – nyomta a kezembe az eddig a dohányzó asztalon pihenő készüléket. Sóhajtva léptem be a közösségi oldalra és kerestem rá a férfira. Nem volt nehéz, nem sok MinYoonGi rohangál a világon. A legelső találat képén ráismertem és még be is jelöltem gyors mielőtt mutattam a képet barátomnak. Akármilyen fura, eddig eszembe se jutott, hogy rákeressek valamelyik közösségi oldalon. Egyszerűbb volt ott beszélgetni, ahol elkezdtük. Meg, ha esetleg valaki meglátja a beszélgetést ott nem furcsállja. Az első találkozás óta pedig inkább felhívjuk egymást, egyszerűbb, mint chatelni és még a hangját is hallhatom.

Rámentem a képére és haverom kezébe nyomtam a kütyüt. Amint meglátta a képernyőn megjelenő képet szemei elkerekedtek és egyből nagyított is rá, hogy jobban szemügyre vegye a képen lévő férfi arcának tökéletes vonásait.
- Haver… Ez az ember… Kurva jól néz ki. – mondta még mindig elkerekedett szemekkel.
- Ezt úgy mondod, mintha nem tudnám. – forgattam meg szemeim.
- Szóval te is elismered, hogy jól néz ki? – tűnt el végre a döbbenet az arcáról és visszatért az a tipikus ravasz, kissé perverz mosolya.
- Hogy ne ismerném el. – dőltem neki a kanapé háttámlájának. Idegesen túrtam sötét tincseim közé – Aish, rohadtul tetszik!
- Akkor mire vársz? – mosolygott rám bíztatóan Jimin. Egy ideig elgondolkodtam, majd egy halvány mosolyra húztam számat és barátom barna íriszeibe néztem.
- Amikor már úgy érzem, hogy igen, itt már tuti lesz valami, akkor lépek.

A nyár elég hamar letelt, ami talán a gimnáziumi éveim óta a legjobb nyaram volt. Nem volt semmi extra, nem utaztam külföldre, nem nyertem meg a lottót se semmi hasonló. Kiélveztem a nyári szünetemet, sokszor találkoztam YoonGival, többször is előfordult a lebetegedése után, hogy valamilyen okból ott aludjak nála. Nono! Semmi rosszra ne tessék gondolni! Annyira azért nem vagyunk OLYAN kapcsolatba. Én még mindig nem mertem semmit se tenni, de Suga se nagyon. De igazából még úgy éreztem, hogy nem is baj. Egyre több mindent tudtam meg róla, a szokásairól, a családjáról, mindenről és ő is ”gazdagodott” információkkal rólam.

Szeptember elsejétől, azaz a tanév kezdetétől viszont újra munkába kellett állnom, mint friss osztályfőnök. Már az év elején rájöttem, hogy osztályfőnökként sokkal több feladatot kaptam. Odafigyelni az osztályomra, naplót vezetni, kilépőt írni, ha egy diáknak el kell mennie valahova ötödik óra előtt, kergetni őket az igazolás miatt, mindenről szólni nekik, ami a suliba történni fog és jól megszidni őket, ha rosszat hallok róluk. És még sorolhatnám. De szerencsémre az osztályom nem olyannak tűnt, akikkel sok gond van.

Minden nap fáradtan estem haza, pláne, hogy héten kétszer még táncot is tartok este. Hétvégén pihenés és feltöltődés gyanánt átugrottam a szomszéd városba építés barátomhoz. Na jó, ez a barát megnevezés nem teljesen jó, de páromnak akkor még mindig nem mondtam volna.

Év közben a napok sokkal gyorsabban telnek valamiért, és ez akkor se volt másként. Csak pár napnak tűnt az a három hónap, ami az igazgató évnyitó beszéde és november hónap vége között eltelt. Már ott tartottunk, hogy lassan itt voltak az ünnepek és gondolkodni kellett volna, mik a tervek. A családomhoz nem mentem volna semmiképpen. A nővéremék kint élnek az államokban a családjával, a szüleim is nyugdíjas éveiket japánba tervezték leélni, így sehova se tudtam volna menni.

Pont ezen törtem a fejemet valamelyik nap hazafelé tartva az edzésről. Otthon első utam a fürdőszobába vezetett, hogy lezuhanyozhassak. Attól még, hogy én csak edző vagyok, én is rendesen leizzadok mindig, hisz nem bírom ki, hogy ne táncoljak és ugráljak a tanítványokkal együtt, hiába közelítek a harminchoz vészesen. Egyszerűen a tánc az életem és nem bírom ki, ha csak nézem.
Miután lefürödtem és már a szobámba ücsörögtem a papírjaimat nézegetve megcsörrent a telefonom valahol a konyhába. Kimentem a kis kütyüért és boldogan vettem fel.
- Szia! Mi újság? – szóltam bele vidáman.
- Szia! Semmi. Igazából egy kérdés miatt hívtalak… - szólt bele a vonal másik oldaláról YoonGi.
- Nyugodtan kérdezz! – nekidőltem a konyhapultnak és úgy hallgattam.
- Az ünnepekre van valami terved? Mármint családhoz mész vagy valami? – kérdése meglepett, nem tudtam mért kérdezi.
- Nem, nincs. A családomból mindenki külföldön él, szóval az kilőve.
- Akkor… Elmehetnénk valahova ketten? – félve mondta ki a szavakat, amit megmosolyogtam, az ötlet meg nagyon is tetszett.
- Hova?
- Nem tudom igazából… Azt gondoltam, ha már benne vagy, akkor veled megbeszélném. Valahova kikapcsolódni. Tudom, hogy neked is sok a dolgod, és nekem is, ezért nem kicsit van leterhelve az agya szerintem mindkettőnknek…
- Jól hangzik! De biztos, hogy velem akarod tölteni a Karácsonyodat? – egy kis szünetet tartott a válasz előtt, mintha éppen jól meggondolta volna a válaszát, amit halkan adott csak meg nekem, de a hangerőtől függetlenül is tökéletesen értettem és jó érzéssel töltött el.
- Mással eszembe se jutna az ünneplés.

Hétvégén elmentem hozzá, hogy megbeszéljük a kis ünnepi kiruccanásunkat. Abba egyetértettünk, hogy egy kis lazítás, kis wellness hétvége jó lenne mindkettőnknek. Az ünnepek miatt olcsóbbak voltak a hotelek, de végül egy tőlünk pár órára lévő helyet választottunk. Huszonharmadikától huszonhétig foglaltunk szobát két személyre. Kétágyas szobát foglaltunk, mert mégis csak furán nézne ki, ha két csávó megy oda a recepcióhoz és egy franciaágyas szobába mennek ketten. Max az egyik ágy használaton kívül lesz. Jiminnek mondtam a tervünket, aki egyből izgatott lett és perverz megjegyzésekkel bombázott, igazi jó baráthoz méltóan.

Szerintem jobban vártam a szünetet, mint a diákjaim. Alig vártam, hogy kimondhassam azt a varázs mondatot, hogy ”Jó szünetet!”, és amikor ez bekövetkezett úgy vigyorogtam, mint egy idióta. Az osztályommal együtt ujjongtam én is és amint mindent összeszedtem szinte rohantam ki az épületből. December huszonegy volt az utolsó tanítási nap az évben. Aznap kettőkor már otthon voltam és ebéd után elkezdtem összeszedegetni, ami kell. Huszonkettedikén mindent teljesen összepakoltam és kitakarítottam a lakást, hogy ne koszba kelljen hazaérnem.

Huszonharmadikán reggel hétkor csengettek és én már a cuccaimmal felpakolva hagytam is el otthonomat. Lent a már jól ismert autót megpillantva, mosolyogva indultam oda az éppen csomagtartót rendezgető férfihoz. A cuccaimat bepakoltuk és egy kisebb vita után, hogy ki is vezessen elindultunk és én elfoglaltam helyem az anyósülésen. Kezdtem elfogadni a tényt, hogy Sugával nem szabad ”veszekedni”, mert úgyis ő nyer.

Az út elején kicsit olyan lehettem, mint egy durcás kisgyerek, amin a sofőr jót kuncogott. Viszont utána már túltettem magam rajta és le se lehetett volna lőni, egyfolytában dumáltam és hülyeségeket beszéltem, meséltem az osztályomról. A velük kapcsolatos terveimet is. Elég jó átlagot produkáltak a félévben, így elkezdtem többnapos osztálykiránduláson is gondolkozni. YoonGi is mondott ötleteket, amik érdekesek voltak és fel is írtam magamnak.

Ahogy beértünk a városba előjött kislányos izgatottságom és ez csak fokozódott, amikor leparkoltunk a hotelnél. YoonGi nevén volt a szoba, elkérte a kulcsokat és be is foglaltuk a szobát. Nem volt semmi extra. Két szépen bevetett – és igen kényelmes- ágy volt ott, két éjjeliszekrény az ágyak egymástól távolabbi részén. A két fekvőalkalmatosság között csak kis hely volt. Egy ajtó nyílt a szobából egy szép, tiszta fürdőszobába. Az ágyakkal szembe voltak kis fotelek és egy asztalkén állt egy mini karácsonyfa. Hangulatos volt. Amint beléptünk és levettük a kabátokat és a bakancsokat útitársam egyből elterült az egyik ágyon.
- Olyan jó érzés feküdni! – motyogta a párnába.
- Kényelmes?
- Ahaaa! – fordult át hátára és teljesen elterpeszkedett a takarón – El tudnék itt aludni. Korai volt nekem ez a reggel hatos kelés. – dörmögte halkan és szemei már csukódtak is le. Fejemet csóválva ültem le a másik ágyra és telefonomat elővettem. Jimin a lelkemre kötötte, hogy amint megérkeztünk írjak rá. Mielőtt bármit is csináltam volna, leellenőriztem, hogy YoonGi figyel e, de egyenletes szuszogásából és lehunyt szemeiből egyből tudtam, hogy el is aludt. Mosolyogva léptem be a kamerába és az első kamerára váltva gyorsan csináltam egy képet, a háttérbe alvó társammal. El is küldtem legjobb barátomnak azzal az üzenettel, hogy ”Még élünk és megjöttünk”. YoonGit kicsit arrébb lökdöstem az ágyon – persze csak óvatosan – és mellé fekve én is aludtam kicsit.

Igazából szerintem azt a napot majdnem végig aludtuk. Annyi volt az egész napos tevékenység, hogy lementünk vacsorázni, elmentünk egy jó kis masszázsra és filmeztünk a laptopon, majd aludtunk tovább.

Másnap viszont szenteste volt, így reggel, amikor megreggeliztünk összeszedtünk néhány fontosabb dolgot – fényképező gép, pénztárca, telefon – és elindultunk körbenézni a városba. Minden gyönyörűen ki volt világítva. A kirakatokba és az üzletekbe mindenhol ünnepi dekoráció, a sétáló utca szépen kivilágítva, ami a délelőtti órákba nem nagyon látszott, a főtéren fel volt állítva egy hatalmas karácsonyfa egyszerű fehér fénysorral feldíszítve. A sétáló utcán végig árusok voltak kis bódékba kipakolva és minden járókelőre próbálták rátukmálni portékájukat. Nagyon hangulatos volt, tényleg éreztem, hogy rám is átragad a karácsonyi hangulat. A forralt bor és kürtöskalács bódító illata keveredett a levegőbe az emberek zsibongásával, akik csillogó szemekkel néztek meg mindent. YoonGi is egy volt a csillogó szemű turisták közül, aki vadul kattintgatott a fényképezőgépével. Egy kis étteremszerű helyen ebédeltünk, nagyon jó volt ott a kaja, körbejártuk az árusokat és megállapodtunk abba, hogy este visszajövünk a fények miatt és szenteste miatt valami ünnepi bigyó is volt.

Visszaérve a szállodába olyan délután öt körül lepakoltunk és leültünk a kis kanapéra, ami az ablak előtt foglalt helyet a kis karácsonyfa szomszédságába. Ugyan már sötétedett, úgy gondoltuk, hogy egy kicsit visszamegyünk a szállásunkra pihentetni lejárt lábainkat és átmelegedni egy kicsit. Leültünk egymás mellé, én a fejemet hátradöntöttem és lehunytam a szemeim, a mellettem ülő viszont meg se moccant, de éreztem égető tekintetét magamon. Kérdően néztem rá amikor rendes helyzetbe tornáztam magam és egy jó ideig csak így néztünk egymást. Nem tudtam megfejteni mi járhat a fejébe. A szemeibe volt valami furcsa. De igazából nem tudtam mi. Zavar? Harag? Vagy csak szimplán elgondolkodott? Hirtelen idegesen hajába túrt és kicsit szitkozódott is a nem létező bajsza alatt.
- Ahhj, hogy mindent nekem kell csinálni! – értetlenül néztem a barna hajúra, aki tekintetét az enyémbe vájta majd egy pillanatig elgondolkodott és kicsit elhalványult tekintetébe az elszántság, de csak egy pillanatig. Aztán… megéreztem valamit, amit már régóta kívántam. Édes, kívánatos ajkait az enyémekhez lágyan enyémekhez érintette, ami nem kicsit lepett meg. Meglepetésembe még csak viszonozni se tudtam tettét, mert nem is hagyott rá időt, hamar el is vált tőlem. Arca tiszta vörös volt és mikor szemébe néztem rögtön el is kapta szemét rólam. Kezeimet számhoz érintettem, ahol pár pillanattal előtte még az előttem ülő férfi édes párnái voltak.
- Y-YoonGi… Ez…? – nem tudtam semmi normálisat kinyögni.
- Te nem voltál képes semmit se csinálni, pedig látszott rajtad többször is, hogy eszedbe jutott, de én nem akartam tenni semmit. – amíg beszélt lassan újra felém fordult. Szemei sértődötten és zavartan csillogtak, arca meg kicsit egy durcás kisgyerekre emlékeztetett. – Aztán meguntam és arra jutottam, muszáj nekem lépnem, mert ha rajtad múlik sose lesz semmi. – zavartan vakartam meg tarkómat és kínosan kuncogtam egyet kijelentésén, mert lehet igaza volt. Amennyire faszagyereknek tartottam magam még úgy másfél éve, annyira éreztem magam bénának és szerencsétlennek akkor és hálát adtam az égnek, hogy Suga nem olyan balfasz, mint jómagam.
- Lehet igazad van… Csak tudod… Ez más, mint eddig bármi és kicsit féltem, mégis te mit gondolhatsz. Attól függetlenül, hogy elég sok dolgot tudok veled kapcsolatba, te magad és a gondolataid mindig is megfejthetetlenek voltak nekem.
- Ennyire bonyolult lennék? – nevette el magát.
- Hát mit ne mondjak, sok nőn egyszerűbben kiigazodom, mint rajtad.
- Ez most sértés akart lenni? – arca sértődöttséget sugárzott, de szemei nevettek azon, amit hallott. Nevetve ráztam meg a fejem.
- Nem. Tudod… - közelebb csúsztam hozzá, csak pár centi választott el tőle – Szeretem a rejtélyeket. – ajkai huncut mosolyra húzódtak.
- Akkor jó. – suttogta ajkaimra és válasza után az én kezdeményezésemmel váltottunk egy édes csókot. Voltam már szerelmes, nem idegen tőlem az érzés, de ez teljesen más. Ez sokkal jobb minden eddig tapasztalt érzésnél. Megtaláltam a helyem egy csodálatos férfi oldalán.

~¤~

-Hoseok! Már vagy háromszor szóltam, hogy kész a vacsi! – hirtelen összerezzentem szerelmem hangjára, ami visszarángatott a valóságba. Annyira elmerültem a billentyűzet ütögetésébe és a szavak megformálásába, hogy észre se vettem, hogy a hozzám intézett vacsorára hívások között vagy tíz perc eltelt és párom már eléggé türelmetlen volt.
- Bocsánat, csak nagyon elmerültem a dolgaimban. – fordultam párom felé a forgós székemmel, aki az ajtóban állt, mellkasa előtt összefont karokkal.
- Mit csináltál annyira? – indult meg felém én pedig bepánikoltam és mindenhogyan próbáltam takarni irományomat.
- Se-Semmit édes! Csak egy email a nővéremnek.
- Ahhaa~! Majd el is hiszem, mi? Na, had látom! – egy laza mozdulattal arrébb gurította székemet és elkezdte olvasni a dokumentumot. Oda se mertem nézni arcára, hogy mit reagál és már húztam össze magam. Éreztem, hogy felém lépdel és megijedtem, de az ijedtségem átváltott meglepettségbe, amikor hirtelen ölembe ült és karjaimat fejemtől elvéve derekához rakta, amit én már csak megszokásból is átöleltem, saját karjait pedig nyakam köré fonta. Arcán lágy mosoly terült el és egy gyors puszit nyomott ajkaimra.
- E-Ezt most mért kaptam? – néztem rá értetlenül.
- A jó memóriádért és, mert szerinted csodálatos vagyok. – mosolya szélesebb lett, ahogy látta arcomon zavaromat.
- YoonGi! Ez nem ér!
- Micsoda? – nézett rám értetlenül, jót mulatva rajtam.
- Túl sok mindened van ellenem! – fejemet vállára döntöttem, úgy ”hisztiztem” tovább.
- Na, mik is ezek a fegyvereim, én nem tudom. – éreztem hangján, hogy vigyorog.
- Mindened. – fejemet felemeltem és értetlen fekete szemeibe néztem. – Minden, ami te vagy. – és egy jó pont Hoseoknak! Sikerült YOONGIT zavarba hoznom. Ha csak egy pillanatra ugyan, de sikerült. Sóhajtott egyet és feljebb húzódott ölembe, lassan összesimult mellkasunk.
- Ha így folytatod ezt a hízelgést, még kaphatsz is valamit vacsora után. Valami desszertet.
- Ha lehet választani, én ezt az alig hatvan kilós cukrot kérném. – eresztettem meg felé legédesebb mosolyomat.
- Lehet róla szó.