Love is so mad ~0~

Körbeölelt bennünket a sötétség és a csend ólomsúllyal nehezedett ránk. Minden kis nesz, levegővétel borzalmasan hangosnak tűnt. Ott állt előttem értetlenül csillogó szemekkel és várta, mégis mit szeretnék tőle. Az ártatlanság sugárzott róla, én pedig féltem. Féltem magamtól, mégis mit fogok tenni, mi fog következni. Egyáltalán mit kerestem ő ott, azt se tudtam pontosan. Csak álltam ott és reméltem, hogy minden rendben lesz.

- Olyan naiv vagy – összerezzentem a hangjára. Nem akartam, hogy halljam. De mégis megszólalt. Megjelent az ártatlan fiú mellett és gonosz, lesajnáló mosollyal méregetett. Olyan volt, mint én, de velem ellentétben, az ő szemében gonosz fény csillant, szinte vörösen izzott, az enyémben csupán a rémület ragyogott. A fiúhoz lépett és kezét végighúzta annak bársonyos arcán. A védtelen teremtés ebből semmit se érzékelt. Hogy is érezhette volna, hiszen ez mind az én fejembe zajlott le. – Itt a lehetőség, ragadd meg! Vidd magaddal, hogy csak a tied lehessen! Ragadd meg, és úgy intézd, hogy senki se találja meg és még menekülni se tudjon a kis édes! – hangjából csöpögött a megvetés és a gúny. Kezét végig a srác arcán tartotta, az állkapocs vonalán végigvezette undorító ujjait és közbe vigyorogva figyelt engem. Ahogy végigsuhant az agyamon a megfontolás, hogy lehet, hallgatok rá, aztán a félelem, hogy akkor milyen szörnyeteg lennék. A félelem és tehetetlenségérzet helyét átvette a harag és az undor.

- Ne nyúlj hozzá! – sziszegtem fogaim közt, mire az angyalokhoz hasonlító fiú értetlenül nézett rám.

- YoonGi, miről beszélsz? Megijesztesz! – Egy óvatos lépést tett felém, mire rá kaptam tekintetem.

- Ne gyere ide… - a szavak nem parancsolóan, hanem kérlelően hagyták el ajkaim, ő pedig megtorpant. De csak egy pillanatra, majd újabb lépést tett az én irányomba, ezt már határozottabban és látszott rajta, esze ágában sem volt megállni, csak, ha végre előttem áll. A háttérben a gonosz alak továbbra is figyelt, nem követte a fiút, de tekintete szinte perzselte a bőrömet.

- Rabold el!

~¤~

Normális életem volt, jártam suliba, voltak haverjaim, volt kedves hobbim és álmom is. Egy normális tizennyolc éves srác voltam. Persze, nem voltam a suli fenegyereke, se a srác, aki mindenkit ágyba visz, azt meghagytam a haverjaimnak. Én a csendes srác voltam, akitől valamennyire az emberek tartottak. Az őszinteségem miatt. Hiszen az embereknek fáj az igazság, főleg, ha valaki akkor vágja a képükbe, amikor éppen ők maguk próbálnak fájdalmat okozni másoknak.
Éltem a kis átlagos mindennapjaim, jártam kosár edzésre, eljártam a közeli kávézóba és zenélgettem. A kávézó... Bézs színű falak és hozzá illő fa bútorok, barna árnyalatú függönyök és a dolgozók pólója is hasonló árnyalatba látszott. Fahéjas süti és kávé illata keveredett a levegőben, mindig kellemes meleg volt, ahova az ember szívesen bemegy a kinti hidegről. Lágy jazz zene szól többnyire, de nem túl hangosan, hogy mindenki hallja a partnerét, miközben a mennyei fekete italát kortyolgatja. Megnyugtató és kellemes volt a kisugárzása, és ezen az ott dolgozók is javítottak. Mindig kedvesek voltak, odafigyeltek a vendégekre és nekem szólnom se kell már, anélkül is tudják, hogy mit kérek. Kávét, minimális tejjel és három cukorral, ez mellé kísérőként három szem abból a mennyei fahéjas sütiből, aminek illatánál már csak az íze istenibb.
Általában a kis üzlet hosszú pultjának eldugottabb végére ülök, ahol a zenét tökéletesen hallom, rálátok arra, hogyan készítik az éppen feladott rendeléseket és néha elbeszélgetek az éppen pultban dolgozókkal.
Akkor is így tettem, amikor találkoztam vele. Fárasztó napot zártam akkor is az iskolának csúfolt dohos épületben, és onnan szabadulva kilencedik óra után szinte repültem a kis kávézó felé. Érkezésemet kis csengő jelezte és rutinosan mentem a pulthoz. Táskámat letettem a megszokott helyére, kibújtam vastag kabátomból, levettem a nyakamat védő sálamat és a kabát ujjába tömve felakasztottam a fejem mellett lévő fogasra. Ráfeküdtem a pultra és lehunyt szemmel hallgattam az apró hangszórókból szóló dallamokat.
Halk kuncogás miatt pillantottam csak fel a pultosra, aki mosolyogva figyelt engem. Új lehetett a srác, mert nem láttam még előtte, pedig évek óta törzshelyem volt a kis hely. Gyerekes, pufi arca volt, mosolygós szemei és telt ajkai, amik akkor éppen mosolyra húzódtak. Homlokát fedte világos rózsaszín árnyalatú haja. Barna kötényt kötött derekára, egy csíkos hosszú ujjú fölsővel, amiből alig látszottak ki kicsi kezei.
- Fárasztó lehetett a napod - szólalt meg továbbra is mosolyogva. Hangja olyan volt, mintha egy angyal beszél volna hozzám.
- Kilenc órám volt nulladikkal együtt, abból három témazáró írással telt, a többin pedig érettségi feladatokat csináltattak velünk...
- Kellemes lehetett - fintor futott az arcára, ahogy belegondolt, milyen felemelő volt az aznapi programom. - Mit adhatok? - váltott át pultosba hirtelen, továbbra is megtartva mosolyát. Hátulról kinézett egy ismerős arc, ChaeRin és mosolyogva válaszolt helyettem.
- Latte Machiatot, három cukorral és vágj hozzá néhány kis kekszet.
- Vágjak hozzá? - értetlenkedett az új fiú.
- Nem szó szerint, az az ő szokása - böktem rá a nőszemélyre.
- Szeretnéd, mi? - vigyorgott a szöszi, mire csak lemondó fejrázással reagáltam.
- Szóval, Latte M tripla cukorral? - kérdezett vissza az új fiú, hogy biztos jól vette e fel a rendelést.
- Úgy-úgy. Jegyezd is meg, mert minden nap jön a kis morgós - vállba veregette új munkatársát a lány és visszament a dolgára. - És a névtábládat elhagytad - kiabált még ki, mire a kis rózsaszín hajú ijedten lenézett pulóverére.
- Basszus! - Végig vizsgálta zsebeit, de nem találta egyikben sem, de végül a pulton elhagyva megtalálta a kis jelölőt és fel is csíptette a szíve fölé. Jimin. Ez a név díszelgett a papírkán, és akaratlanul is az agyamba véstem.
- Szóval, Jimin... - ízlelgettem a kis egyszerű nevet, próbáltam halkan kimondani, de rögtön odakapta a fejét. -Hol tanulsz? - Gratulálok YoonGi, ennél szarabb kérdést fel se tehettél volna!
- Itt majdnem a szomszédban van egy művészeti gimi... - kezdte el magyarázni, néha rám pillantva a készülő kávémról, közben kedvesen mosolygott.
- Szóval ilyen kis művész lélek vagy... - jegyeztem meg csak így magamnak.
- Igen, modern táncra járok. Mondjuk a tanáraim mindig át akarnak csábítani az énekesek közé. - Mosolyogva megvonta a vállát, mint, akit igazából nem érdekel.
- Nem nagyon izgat a dolog, ahogy elnézlek - mosolyodtam el végre én is egy kicsit.
- Nem áll szándékomban szakot váltani. Szeretek énekelni, de a táncolni még jobban. - Arcán látszott, hogy picit elkalandozott, talán fejben éppen táncolt, mert mosolya még szélesebb lett. De egy fejrázással szinte rögtön visszatért a valóságba. - Veled mi a helyzet? - pillantott felém, de közbe odakoncentrált a készülő koffeines csodámra.
- Lehet hihetetlen, de én is művészléleknek mondanám magam...
- Komolyan? - nézett rám csillogó szemekkel.
- Zongorista vagyok és néha írogatok dalokat, ha úgy adódik - mondtam egyszerűen, neki mégis jobban kezdett ragyogni a szeme.
- De jó~! - Óvatos mozdulattal elém helyezett egy bögrét, ami tele volt a gőzölgő csodával. - Kész is volna! Egészségedre!
- Köszönöm...

Így kezdődött el egy történet. Egy történet, ami bárcsak ne történt volna meg, de mégis jó, hogy megtörtént. Megváltoztam valaki miatt, de nem azért, mert azt akartam, hogy érdeklődjön irántam és nem is szándékos volt ez a változás. Azt meg végképp nem állíthatom, hogy jó volt. Mert az senki se mondaná jó változásnak, ha egy kis gonosz hang kezd hozzád beszélni a fejedben, és próbálsz ellenállni neki... Az első megszólítására is tisztán emlékszem...