Besorolás: 14+
Szereplő: Suga
Megjegyzés: Ez a kis szösszenet (ami valamiért pár havonta egyre hosszabb lesz) próbálja kicsit felvázolni, valami elképzelést adni YoonGi múltjáról. Sok dolgot nem tudunk róla, csak annyit, amit a dalaiban vagy néha kisebb beszélgetésekkor elárult, én mégis megpróbálkoztam egy mesélős-önéletrajz szerű valamivel. Kicsit olyan, mintha egy részét magamról írtam volna, így egy kis darabka "én" is van benne. Remélem tetszeni fog és végig bírjátok olvasni! 😊
Sose voltam egy
nagyon szociális élőlény. Gyerekként se voltam azok közt, akik mindig együtt
játszottak, átjártak egymáshoz és megküzdöttek egymással az iskolaudvaron lévő
hintáért, vagy idősebb korukban elosztogatták a csajokat egymás közt. Nem
akartam sose az az arc lenni, aki mindig belepofázik az órába, hogy mindenki rá
figyeljen, akinek minden tanár és diák tudja a nevét a suliban, nem is voltam
ilyen.
Nem akartam
sőt, nem is tudtam volna olyan lenni, mint a többi korombeli srác. Nem
szerettem a többiek társaságát, annyira más voltam hozzájuk képest. Annyira
máshogy gondolkoztak és látták a világot, mint én. Amíg a többi gyerek
mindenhol színeket látott a kis gyermeteg agyukkal, és mindenben csak a fényt
látták, addig én már kiskoromban is szürkének, színtelennek láttam sok mindent,
sötétséget is láttam dögivel mindenhol, ahol fény is volt. Amíg a többi gyerek
kint játszott a parkban, addig én otthon voltam és a kis lakásunk egyik szobájában álló barna zongorán tanulgattam
játszani, ott láttam a legtöbb fényt. Eleinte csak azt játszottam, amerre vitt
a kezem, de szép lassan a hónapok, évek alatt megtanultam játszani. Nehezebb
időszakaimban jól jött ez a tudás, hogy kiengedjem a bennem tomboló érzelmeket.
Néha sajnos indulatokkal túlfűtött játékommal eléggé meggyötörtem az öreg
hangszert.
A családban
mindenki azt mondta, hogy menjek egyetemre, úgy minden jó lesz és egy ideig én
is a felsőbb oktatás felé kacsintgattam. Itthon, Koreában nagyon fontosak a
tanulmányok, így, mint minden más koreai gyerek, én is a lehető legjobb helyre
szerettem volna bekerülni. Ez tizenkét éves koromban megváltozott, amikor egy,
az életemet igencsak megváltoztató zene megjelent. Pontosan Stony Skunk Ragga Muffin című száma volt, aminek
hatására én eldöntöttem, hogy zenész szeretnék lenni. Ez a célom később
közrejátszott a tinédzser kori lázadásomban, ami azért nem volt olyan intenzív és
hangos, mint a korombelieké. Mindenki azt mondta nekem, hogy ez csak egy álom,
tanuljak tovább. Nem értettek meg engem. A szüleimmel majdnem, hogy rendszeres
vita tárgya volt az én jövőm, emiatt egyre kevesebbet mertem csak leülni az én gyönyörű hangú öreg barátom mellé.
Tizennégy éves
koromban, mint a többi kamasz srácnak, fontosabb volt a bandázás és a
”haveroknak” való megfelelés, mint a tanulmányok és a család. Akkoriban nagyon
elhanyagoltam a szüleimet és a bátyámmal is megromlott a kapcsolatom, pedig ő
próbált segíteni. Még az öreg zongorához
se ültem le, fehér jádeszerű billentyűin vastagon felhalmozódott a por… Mikor
újra találkoztunk, félénken húztam végig ujjaim a billentyűkön, akármilyen
sokáig voltam távol, elutasítás nélkül fogadott vissza…
Amikor
elkezdtem az alsó középet, kezdtek nehezedni a dolgaim. Általánosban még
hagyján, ott még megvoltam, hiszen nem gondolkodtam olyan sok dolgon, maximum
azon, hogy vajon anyu mit főz majd. Viszont középiskolában már mindenfélén járt
az agyam. Amikor tizenhat lettem, akkor kezdett valami nagyon erősen megjelenni
nálam. Pontosabban előtte is jelen volt, már a kezdetek óta valamennyire.
Gondolom,
mindenki ismeri azt a fajta görcsöt, ami bennünk van, ha emberek előtt kell
beszélni, felelni kell, fel kell lépnünk valamivel, vagy akármi publikus dolgot
kell csinálnunk. Képzeljed el azt, hogy ez az érzés minden egyes percedben ott
van veled. Az osztályban enni se mersz a gyomrodban lévő görcs miatt, mert
bármi történhet, ami miatt mindenki előtt beéghetsz. Bármit csinálsz, az
emberek rád figyelnek, azt lesve, mikor rontasz el valamit és mikor tudnak
kiröhögni. Ezt a fajta félelmet a nap minden percébe vinni magaddal, ami a
nyilvános szereplés, felelés miatt csak még rosszabb, mintha egy pánikroham
lenne jelen, hányingerrel, szédüléssel, izzadással, szinte ájulással együtt
kínozva. Az arcod ég, minden tekintetet magadon érzel… Ezzel a félelemmel éltem
és élek a mai napig is, csak most már nem annyira erősen van jelen, mint annak
idején.
Nem voltam egy
nagyon rossz tanuló sohasem, de a jegyeim mindig is kettéváltak. A szóbeli
feleléseim mindig csak rossz jegyeket hoztak magukkal. Felelés után mindig
lementem a betegszobára, szinte bérelt ágyam volt már ott. A ”homeroom” tanárom
aggódott értem és szólt a szüleimnek a dologról, ami csak újabb vitákat
jelentett. Elkezdték hibáztatni a kosárlabda edzéseket, a zeneíró szakkört,
minden szabadidős tevékenységet, amit szerettem csinálni. Ők nem ismerték a
valódi okát, hogy mégis mire kaptam azt a jegyet, hogy nem a tudásom miatt szereztem
azokat, és ezt én tudtam a legjobban. A tanárok úgy könyvelték el, hogy nem
tanulok, pedig lehet, hogy akár visszafele is le tudtam volna írni az anyagot.
YoonGi levele, amibe múltbéli szerelméről mesél |
A betegségem
ellenére is volt néhány barátom, nekem is volt részem olyan dolgokban, mint
minden más gyereknek. Diákszerelem, csalódás… Amikor nyolcadikos voltam, kicsit
kínos kimondanom, de tetszett egy lány, akivel barátok voltunk. Barátok, mert
egy idióta voltam és nem tudtam vele beszélni, visszatartott, hogy vajon mit
mondana, beégnék csak előtte. Ahogy telt az idő egyre mohóbb lettem, és nem
akartam már csak a barátja lenni, így rávettem magam a vallásra. Elfogadta és
elkezdtünk járni, de nem tudtam nagyon megközelíteni, túl félénk voltam hozzá,
ezért nem tudtam jobban bánni vele, nem tudtam olyan lenni, mint amit
megérdemelt volna. Az őrületbe kergetett. Pár nap vagy hét után, igazából már
nem emlékszem, azt mondta nekem, hogy legyünk csak barátok. Természetesen
megértettem a szavai okát, de olyan volt, mintha az a pár szó egy hatalmas
lyukat vájt volna a szívem egyik felébe. Magamat okoltam az egészért, és még
mindig úgy gondolom, jogosan. Ha most vissza tudnék menni az időbe, oda, amikor
elkezdtünk járni, megtenném, hogy biztosan tudjam neki mondani, hogy tetszik,
hogy szeretem, és sokkal jobban bánjak vele…
Akármi történt velem, ha valami fájt, ha
kezdtem feladni, ha úgy éreztem, nincs értelme tovább próbálkoznom, elég volt
leülnöm és játszani az öreg barna zongorán. Mindig, amikor megtörtem, olyan
volt, minta biztatna, lökne előre a céljaim felé. „Kölyök,
nem adhatod fel!”. Nélküle semmi vagyok. Kamaszkorom kezdetét vele együtt égettem fel, akkoriban nem
láttam semmit magam előtt, csak sírtam és nevettem…
Amikor hazai
számolás szerint tizennyolc lettem, európai szerint tizenhat, ezek a dolgok csak
rosszabbak lettek. Az önutálatom erősödött, egyre jobban megnőtt bennem a
szorongás. A családom és a barátaim egyre távolibbnak tűntek, egyedül éreztem
magam. Azt kívántam, bárcsak minden eltűnne, mint egy délibáb. Minden reggel
féltem kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy azzal megint egy borzalmas nap kezdődik.
Amint elkezdődött a nap, azzal együtt jelentek meg önmarcangoló gondolataim és
rögtön ott volt hű társam, a szorongás is.
Az otthon
uralkodó háborús helyzetek miatt volt egy hosszú, igen feszült beszélgetésünk.
Anyám már üvöltve kérdezte újra és újra, hogy mégis mi bajom van, sokáig nem is
válaszoltam rá, csak hallgattam. A bátyám és az apám csendesen figyeltek, amíg
anya kétségbeesetten ismételte üvöltve azt a nyomorult kérdést. Óráknak tűnő perceken
keresztül ismételte, sírástól már eltorzult hangon, ami úgy hangzott, mintha egy
beteg embert kérdezett volna, aki minden baját elnyeli, és tudod… Ez így is
volt. Én tisztában voltam vele, hogy valami nincs rendben. Amikor már sokadjára
is feltette ezt a kérdést, már választ se várva, akkor kifakadtam. Kimondtam
mindent, ami már kiskorom óta zavart, aztán az alsó-felső középben
tapasztaltakat. Nem szóltak semmit, nem kötöttek bele a rengeteg káromkodás és a
tiszteletlen hangnem miatt sem. Az utolsó szó kimondása után anyám nyugtatóan
magához vont egy ölelésre. Ekkor még csak nem is gondoltam, hogy mit terveznek
az ”érdekemben”.
Pár héttel
később, szüleim meglepő módon otthon fogadtak azzal a hírrel, hogy elvisznek
engem valahova. Értetlenül és picit vonakodva mentem le velük a kocsihoz, még
arra se volt időm, hogy bemenjek a szobába a drága zongorámhoz.
A város túlsó
felén, egy nagy épület előtt parkoltak le, bejöttek velem és szótlanul keresték
a megfelelő ajtót. A nyílászárón, ami előtt megálltak egy férfi neve volt,
valami doktor akárki. Ne várja el tőlem senki, hogy emlékezzek rá így nyolc
évvel később! Értetlenül kapkodtam tekintetem a névtábla és a szüleim között.
Egy
pszichiáterhez vittek. Azt mondták, hogy az én érdekem, hogy meggyógyuljak,
mert beteg vagyok. Tanácsokkal próbáltak ellátni, azzal a szöveggel, hogy elég
jól ismernek. Életem egyik legjobb poénja volt ez a kijelentésük, csak az a
baj, hogy ők nem annak szánták. Komolyan gondolták, hogy ismernek.
Még én se ismerem magam, más hogyan ismerne?
A férfi először
teljesen értelmetlennek tűnő kérdéseket tett fel, amelyekre válaszoltam is.
Kezdtem azt gondolni, hogy szüleim feleslegesen dobtak ki erre pénzt, amikor is
egy fontosnak mondható kérdés hagyta el száját.
- Mióta vannak benned ezek a félelmek?
– Kérdésére habozás nélkül vágtam rá a válaszom.
- Mindig is ilyen voltam.
Kifaggatott, meg akart bizonyosodni róla, mennyi igaz abból, amit szüleim mondtak neki. Azt sose tudtam meg, hogy mégis miket mondtak a fazonnak, de talán jobb is. Nem akarom tudni, mégis miket gondoltak rólam akkoriban.
Depressziós voltam, amire a doki is rájött, de ő az okára is rájött. Vagyis, ami közrejátszott abba, hogy idáig eljussak, az pedig a szociális fóbiám. A folytonos szorongásom és félelmem oka volt ez a nyomorult fóbia, ami a mindennapjaimat és a szociális életemet mérgezte, de a végére már a fejemet is.
De ez nem volt elég. Nem volt elég, hogy ez mérgezett engem belülről, de a kezelés is rátett a dolgaimra. A depressziós beteggel mit kell csinálni? Antidepresszánssal tömni, a szorongás miatt pedig hangulatjavítót is írtak fel nekem, ami elvileg csökkentette a szorongás érzését. Emellett pedig pszichoterápiát is kaptam, hogy a...szociális kapcsolataimat, énképemet és az önbizalmamat javítsuk.
Nem mondom, hogy felesleges volt, de a gyógyszerek miatt tényleg úgy gondoltam magamra, mint egy beteg, hibás emberre, bár így visszagondolva , tényleg olyan lehettem. De a valós segítség, ami tényleg jót tett nekem, nem ekkor jött el az életemben.
Kifaggatott, meg akart bizonyosodni róla, mennyi igaz abból, amit szüleim mondtak neki. Azt sose tudtam meg, hogy mégis miket mondtak a fazonnak, de talán jobb is. Nem akarom tudni, mégis miket gondoltak rólam akkoriban.
Depressziós voltam, amire a doki is rájött, de ő az okára is rájött. Vagyis, ami közrejátszott abba, hogy idáig eljussak, az pedig a szociális fóbiám. A folytonos szorongásom és félelmem oka volt ez a nyomorult fóbia, ami a mindennapjaimat és a szociális életemet mérgezte, de a végére már a fejemet is.
De ez nem volt elég. Nem volt elég, hogy ez mérgezett engem belülről, de a kezelés is rátett a dolgaimra. A depressziós beteggel mit kell csinálni? Antidepresszánssal tömni, a szorongás miatt pedig hangulatjavítót is írtak fel nekem, ami elvileg csökkentette a szorongás érzését. Emellett pedig pszichoterápiát is kaptam, hogy a...szociális kapcsolataimat, énképemet és az önbizalmamat javítsuk.
Nem mondom, hogy felesleges volt, de a gyógyszerek miatt tényleg úgy gondoltam magamra, mint egy beteg, hibás emberre, bár így visszagondolva , tényleg olyan lehettem. De a valós segítség, ami tényleg jót tett nekem, nem ekkor jött el az életemben.
2010-ben egy
kis leányvállalat, a Big Hit Entertainment hirdetett egy rap versenyt. A
céljaim miatt gondoltam, végre itt a nagy lehetőség, hogy itt hagyjam kis
szülővárosom Daegut, és a fővárosban próbáljak szerencsét. Fel is utaztam a
meghallgatásra és magabiztosan álltam ott. A verseny menete az volt, hogy
először túl kellett jutni egy előzetes körön, hogy bekerüljünk a döntőbe.
Kaptunk egy alapdallamot, amelyre fel kellett majd mondani a kis szövegünket,
mindenki rögtön elkezdett arra gyakorolni, kivéve Min YoonGit. Én, kis önfejű
létemre átszerkesztettem az egészet.
A versenyről
másodikként kerültem ki, és felajánlották a gyakornoki lehetőséget, amit el is
fogadtam. Az utazgatások miatt elkezdtem dolgozni, ami miatt mindig máshogy
értem be az iskolába. Este gyakoroltam, hajnalban dolgoztam, a suliban meg
bealudtam. Így jutottam el az érettségiig húsz évesen.
Érettségi után
már teljesen arra tudtam koncentrálni, amire szerettem volna. A gyakornoki
éveimre, amelyek elég hosszúak voltak. A fizetésem elég kevés volt. Sokszor
előfordult, hogy döntenem kellett, hazautazok, vagy eszek. Kezdtem kiborulni,
hogy még mindig nem debütáltattak két év elteltével se, már odáig jutottunk,
hogy a kilépéssel fenyegetőztem, amit nem szerettek volna. Nem akartak egy
ilyen tehetséget elengedni, mint én.
Az évek alatt, amiket Big Hit tanoncként töltöttem, megismertem valakit, aki a mai napig a legjobb barátom. Neki mondom el, ha valami gáz van, ha zavar valami és a mai napig vele dolgozok együtt a legtöbbet. Namjoon, vagy Rap Monster, ha úgy jobban tetszik, mindig lehet rá számítani. Nagyon jó srác, tudja, hogyan kell kezelni engem és hogy milyen is vagyok. Tisztába van azzal, hogy bizonyos dolgok miért nehezek nekem és ő volt az egyik nagy segítségem abban, hogy le tudjam gyűrni a betegségem.
Mellé betársultak a többiek is. Hoseok, Jimin, Seokjin, Jungkook és Taehyung. Talán most érzem őszintén, hogy tartozom valahova. Furcsa csapat a miénk, mindenki egy egyéniség, de ez így jó. A gyakornoki idő alatt is már kezdtünk összekovácsolódni, talán ez is lehetett az oka annak, hogy sokan megkedveltek minket. Elég vicces szokott lenni néha, ha elszabadulunk...
Az évek alatt, amiket Big Hit tanoncként töltöttem, megismertem valakit, aki a mai napig a legjobb barátom. Neki mondom el, ha valami gáz van, ha zavar valami és a mai napig vele dolgozok együtt a legtöbbet. Namjoon, vagy Rap Monster, ha úgy jobban tetszik, mindig lehet rá számítani. Nagyon jó srác, tudja, hogyan kell kezelni engem és hogy milyen is vagyok. Tisztába van azzal, hogy bizonyos dolgok miért nehezek nekem és ő volt az egyik nagy segítségem abban, hogy le tudjam gyűrni a betegségem.
Mellé betársultak a többiek is. Hoseok, Jimin, Seokjin, Jungkook és Taehyung. Talán most érzem őszintén, hogy tartozom valahova. Furcsa csapat a miénk, mindenki egy egyéniség, de ez így jó. A gyakornoki idő alatt is már kezdtünk összekovácsolódni, talán ez is lehetett az oka annak, hogy sokan megkedveltek minket. Elég vicces szokott lenni néha, ha elszabadulunk...
Végül elérkezett
a debütálásunk 2013-ban. A kis hétfős csapatunk elindult végre a híresség felé. Rapperként és producerként erősítem a csapatot, ha mondhatom így. A táncolással bajaim voltak, nem a szívem csücske, de leküzdöttem ezt
az ellenszenvemet és így jutottam el idáig, ahol most is vagyok. Persze nem
ment ez annyira könnyen, a szüleim évekig nem jöttek el egy koncertemre se,
évekkel a debütálásunk után látogattak el egy fellépésemre először. Előtte
lehet nem hittek a sikerembe, amíg elég ismertek nem lettünk és azzal, hogy
megnéztek minket, megmutatták, hogy büszkék rám és támogatnak.
A dolgok,
amiket annak idején elképzeltem, a gyerekkori álmom, amiért feláldoztam a
fiatalkorom itt van a szemem előtt, egy karnyújtásnyira. Feláldoztam a
fiatalságom a célért, azt gondoltam, hogy tudom kompenzálni a sikert, de ahogy
telt az idő, úgy tűnt szörnyeteggé váltam. A démonom pedig maga a siker.
Mindezt azért, hogy ne kelljen újra átélnem, amit azon a koncerten, mikor
megijedtem az emberek látványától és elmenekültem a mosdóba, magamat nézve, a
padlón összekuporodva, az öngyilkosság gondolatát is felvetve magamban. De
többet nem gondolom így, nem riaszthat el a tömeg látványa. Sikerült elnyomnom
a félelmem, a démonomat pedig egy ketrecbe zárni mélyen magamba.
Az egyik
legismertebb koreai banda majdnem legidősebb tagja vagyok, sokak által elismert
rapperként, öt kistestvérrel és egy báttyal, aki sokszor inkább olyan, mintha
az anyánk lenne, hatalmas rajongótáborral, amely támogat minket és szereti,
amit csinálunk. Rengeteg díjat nyertünk, amikről még csak álmodni se mertünk,
amikor még a debütálás miatt aggódtunk. A fél világot bejártuk már, több ezer
rajongónkkal, ARMYval találkoztunk. Hihetetlen, hogy a világ minden részén ott
vannak és támogatnak minket.
Ez még mindig
nem a vége az útnak, van még hova fejlődnöm, sokkal jobb szeretnék lenni, mint
előadó, de főleg, mint ember. Sokkal jobb emberré szeretnék válni, és most
tartok ott talán, hogy a céljaim tíz százalékát teljesítettem. Ez nem sok, de
így is több, mint amit reméltem még kis tizenkét éves fejjel.
Hálás vagyok a
környezetembe élőknek, a családomnak, főleg a bátyámnak, a csapattársaimnak,
mindenkinek, aki egy fellépés előtt sürög-forog körülöttünk, hogy a legjobb
formánkat nyújthassuk azok előtt, akiknek a sikereinket köszönhetjük: az ARMYk
előtt. Nekünk Bangtan tagoknak az ARMY egy hatalmas szerelem, mi mindig veletek
leszünk. Hálás vagyok nektek. Repüljünk a gyönyörű szárnyainkon tovább, amíg
csak lehet. Fighting!
Az emlékem sarkában helyet
foglal egy barna zongora
A gyerekkor házunk sarkában helyet foglalt egy barna zongora.
A gyerekkor házunk sarkában helyet foglalt egy barna zongora.
/Suga – First Love/
Köszönöm, öreg barátom!