Fogadunk, Szépfiú? 1/2

Cím: Fogadunk, Szépfiú?

Alkotó: Angel Black

Hossz: One-shot

Besorolás: 16+

Műfaj:

Figyelmeztetés: Trágár szavak, szexuális tartalom

Összefoglalás: Sok olyan ember van, aki esti életet él bárokba és éjszakás kalandokat keres, mindig valami újra vadászva. Ilyen ember Park Jimin is, aki jól megszokott helyén, a Black Hole nevű bár pultjánál kezdi majdnem minden estéjét a tömeget figyelve. Egyik alkalommal igen érdekes áldozatot talál magának az emberek közt bolyongva, ami lehet, hogy nem csak egy éjszakára elégíti ki vágyait.

A tömeg kiabálása, az embereket is túlüvöltő zene hangja, a levegőbe keveredő alkohol és izzadság szag, a dübörgés a talpunk alatt, aminek ritmusát egy idő után felveszi a szívünk. Ezek jellemzők a mindennapjaimra. Minden estémet a kedvenc bárom pultjánál, egy szinte már számomra fenntartott széken ülve kezdek a tömeget figyelve valami préda után kutatva.

Nem vagyok túl válogatós, nem érdekel, hogy ellentétes nemű egyén a párom, vagy velem egy nembe tartozó. Ha megtetszik, akkor megszerzem magamnak. Mindenhol velem egykorúnak tűnő lányok rázták magukat kívánatosa, falatnyi ruhácskákban és fiúk meresztgették szemeiket. De aznap este, amikor éppen a poharamba maradt kevéske wiskymet lötyögtettem és a tömeget és a hullámzó embereket figyeltem, nem találtam semmi érdekeset. Felmerült bennem, hogy valaki igazán különlegeset keresek, mert hátha akkor… De el is hessegettem már csak a gondolatot is és sóhajtva fordultam vissza a pult felé, maradék italomat lehúzva. Poharat a pultra helyeztem és csak néztem magam elé, és gondolkodtam. Vajon mégis mi számítana különlegesnek, pontosan mit is várnék el valakitől… Gondolataimból az hozott vissza, hogy a pultos megállt velem szembe és megüresedett poharamat elvette előlem.
- Mi az Jimin? Feladtad mára? - kérdezte egy újabb italt bekeverve.
- Nincs semmi jó, Tae… - válaszomra csak megcsóválta a fejét.
- A fene az ízlésedet…
- Baj, hogy vannak elvárásaim? - húztam fel kérdőn szemöldököm.
- Nem az a baj, hanem az, hogy ami nálad az átlag, az másoknál már felső kategóriának számít - nevetett barátom, mire megforgattam szemeim, de halkan én is felnevettem.
- Keresek valami nem mindennapit - közöltem vele a gondolatomat és szemem sarkából a hely bejárata felé néztem, hátha belép valaki.
- Mert akkor felhagynál ezzel az élettel? - kérdezte mosolyogva, elém téve egy adag vodka-narancsot. Kérdezés nélkül tudja már, miket szoktam inni.
- Ezt ugye még te magad se gondoltad komolyan? - nevettem fel abszurd feltételezésén. - Kizárt, hogy ilyen létezne. - Egy ideig mintha elgondolkozott volna, majd vigyorogva, elém könyökölt, fejét kezén megtámasztva, hogy velem egy szintbe kerüljön.
- Fogadunk? - szemöldökét kihívóan felhúzta, amire önkéntelenül is tűzbe hozott ötletével, amit látott is rajtam, mert folytatta. - Ha TE, Park Jimin találsz valakit, aki miatt felhagysz ezzel a "minden este másik partner" élettel, akkor megszerzed nekem A ruhaboltos srác számát - utalt ezzel arra a csávóra, akit kinézett magának kedvenc ruhaboltjának dolgozói közül.
- Rendben. De ha nem így lesz, akkor egyik este úgy jössz dolgozni, hogy ÉN öltöztetlek fel - húzta sokat sejtő mosolyra számat, mire nyelt egyet, de vigyorogva bólintott. - Mennyi időt kapok? - egy picit elgondolkozott, de végül kimondta az időkorlátot.
- Mától számítva két hét - magamba jól kiröhögtem. Ezt a fogadást már most megnyertem. Legalábbis ezt gondoltam. Felé nyújtottam jobb kezem, amit el is fogadott.
- Ezzel áll a fogadás. Ah vajon mit adjak majd rád, vagy inkább… mit NE adjak rád? - húztam perverz vigyorra számít, mire le is intett vigyorogva.
- Ne szaladj ennyire előre! Még nem nyertél.
- A hangsúly a MÉG-en drága Taehyung - vigyorogtam rá és visszafordultam a tömeg felé italommal a kezembe, ő pedig visszatért az odatámolygó vendégek kiszolgálásához.

Valahol mélyen reméltem, hogy elvesztem ezt a fogadást, de ezt magamnak se akartam bevallani, nemhogy Taenek. Ha ő nyerne, az azt jelentené, hogy végre sikerülne megállapodnom valaki mellett. Már egy ideje várom, hogy az a bizonyos "nagy ő" szerű valaki megjelenjen, de semmi. Kerestem és figyeltem minden nap, de csak már jól ismert arcokat láttam és ez így ment napokig… Semmi új. Már kezdtem feladni teljesen. Teljesen letörve rogytam le megszokott székemre és dőltem rá a pultra, miután sokadszorra is körbejártam a tömeget, már több mint egy héttel a fogadásunk megkötése után.
- Mi az tesó? Mi ez a szar kedv? – kérdezte vállamat enyhén megbokszolva Tae.
- Kezdem feladni haver… - dörmögtem oda kedvetlenül, mire csak megcsóválta a fejét és odalépett egy éppen rendelő vendéghez. Szerintem ő is látta rajtam, hogy szeretném, ha ő nyerne.
- Mi a baj cuki? – hallottam meg egy magas hangot, aki engem szólított. Odafordultam a tulajdonosa felé, aki egy hosszú sötéthajú lány volt, aki nagy szemeivel méregetett engem. – Szerelmi bánat?
- Áá, ha tudnám is mi az – fújtattam fintorogva, mire kuncogott egyet. – Fogadtunk a taggal – intettem fejemmel barátom felé – és szeretném, ha elveszteném.
- Milyen fogadás az, amit el akar veszteni az ember? – nézett értetlenül a csaj.
- Ha ő nyer, az azt jelenti, hogy tartós kapcsolatom van – húztam enyhén szomorkás, talán reményvesztettnek tűnő mosolyra szám. – De eddig úgy tűnik, hogy én fogok nyerni – mondatom után csend telepedett ránk, aminek kezdtem örülni. Lehunytam szememet és fejemet karomra hajtva pihentem, de hirtelen megéreztem, hogy közelebb csúszott hozzám, szinte éreztem leheletét bőrömön, megéreztem gelly édes parfümjét, amitől már első szippantástól enyhe hányingerem lett.
- Nincs kedved megpróbálni? – súgta fülembe, mire egy enyhe undorra emlékeztető érzés kerített hatalmába. Máskor lehet tetszett volna és egyből feltüzelt volna egy ilyen gesztus, de most nem. Nem éreztem úgy, hogy ezzel a csajjal kéne töltenem az éjszakám. Szememet kinyitva óvatosan, nem túl gorombán eltoltam magamtól a lányt és komolyan meredtem szemeibe.
- Bocsi, de nem vagyok most erre vevő – arcán csábos mosoly jelent meg, amit először nem tudtam hova tenni.
- Ugyan, ne kéresd magad! – próbált újra közelebb csúszni hozzám, de kezemet képébe nyomtam és eltoltam magamtól.
- Mondtam, hogy nem – hangom teljesen komoly volt, a megszokottnál egy kicsit mélyebb, amire végre felfogta a liba, hogy nem vagyok hajlandó még az ujjamat se feldugni neki, nemhogy a ”kicsi” Jimint.
- Pff, nem tudod, mit hagysz ki – azzal sértődötten felállt a székről és elviharzott.

Sóhajtva dőltem vissza a pultra, de szemem megakadt világos hajkoronán. Még nem láttam ezelőtt. Csak a hajat láttam, a tulaja elveszett a tömegbe, de láttam, hogy araszol a tömeg széle fele, ahol ki tudják magukat fújni azok, akiknek elegük van a tömegből egy időre.
- Tae, mindjárt jövök. De ha nem, akkor se kell aggódni – szóltam oda pultos haveromnak és célba vette azt a világos hajkoronát. Kíváncsi voltam, mégis milyen lehet, hiszen még sose láttam azelőtt még hasonlót se. Átverekedtem magam az emberek közt, közbe többször is letapiztak és rám csimpaszkodtak, de már hozzászoktam és rutinosan ráztam le magamról őket. A tömegből nagy nehezen kiszakadva körbenéztem és kis keresés után meg is találtam egy kis lépcsős folyosóra félrevonulva, kicsit lejjebb ülni a lépcsőn. Ahogy egyre lejjebb lépkedtem úgy lett a zene is egyre halkabb. Megálltam egyel a fölött a fok fölött, amin ült és kicsit lehajoltam.
- Zavar a tömeg? – szólítottam meg, mire enyhén összerezzent és felém fordította fejét. Oldalról nézve tökéletesen látszott erős állkapcsa, ami baromira tetszett. Bőre még hajánál is jóval világosabb volt és sötét szemeivel kérdőn nézett rám.
- Nem bírom az embereket – vont vállat. Mély, rekedtes hangjába beleborzongtam.
- Akkor nem jó helyre jöttél. Itt mindig sokan vannak – mondatom közbe elmosolyodtam és leguggoltam mellé. Sóhajtott egyet és beletúrt világos fürtjeibe.
- Egyik barátommal jöttem, megtudta, hogy a srác, akit kinézett magának itt dolgozik…
- Te meg jó baráthoz híven, eljöttél vele? – mosolyodtam el, mert bólintott, hogy így van. Mi is ezt csináljuk Taeval, mindig ez van.
- Pontosabban kirángatott a szobámból, hogy ”Márpedig te jössz velem ma bulizni!” – kuncognom kellett azon, ahogy utánozta barátját, a végére ő is elmosolyodott. Leültem mellé és szemügyre vettem arcát. Hófehér bőre miatt szemei kitűntek, íriszei az átlagnál is sötétebb árnyalatba pompáztak és gyönyörűek voltak. Arca, ahogy elmosolyodott nagyon aranyos volt, szemei is vele mosolyogtak, mellé pedig társult az a durva, enyhén érdes, rekedt, mély hang. Nem mindennapi. Szűk fekete farmer feszült elképesztően vékony lábain, baromi jól nézett ki, felül pedig egy fehér rövid ujjút viselt.
- És te csak úgy ott hagytad a haverod? – kérdeztem szemöldökömet felhúzva.
- Előbb ő hagyott ott, mert kiszúrta a srácot – vont vállat, mire kinevettem. – Nem olyan vicces azért, de ki tudtam menekülni.
- És a legjobb helyre menekültél, ide szinte sose jönnek le, max én szoktam.
- Nem úgy nézel ki, mint aki menekül az emberek elől – mosolygott rám, de alig észrevehetően.
- Néha idegesítenek, hogy mindig rám tapadnak. Néha meg éppen valakivel jövök ide – vállamat megvontam mondandóm közbe, mire kérdőn felhúzta szemöldökét.
- És most mi szél hozott erre? – kérdésére felé fordultam és szememmel hajára böktem.
- Egy szürke hajkorona.
- Valóban? – húzta fel szemöldökét hitetlenül. – Ez érdekes. – Felkönyökölt térdére, állát tenyerére helyezte és kicsit meglepődtem. Kezei nagyok és férfiasak voltak, karján és kézfején is egész erősen kirajzolódtak erei. Nekem nagyon mini kezeim vannak, mint egy kisgyerek, de az övéi még akkor is nagynak számítanának nekem, ha normális méretű lenne a mancsom. Keze nem passzolt aranyos arcához. Elütött a cuki pofitól az a férfias kacsó és az a durva állkapocs, ami megint csak nem volt mindennapi. Az egész ember nem volt mindennapi.
- Mi ezen olyan érdekes? – húztam fel szemöldököm kérdően.
- Tudod az emberek nem a haj miatt szoktak keresni valakit. Inkább a hátsójuk miatt, van, aki lábra megy, csajok esetébe az ikreket szokták nézni, nem pedig a hajat – magyarázta ugyan úgy a kezén támaszkodva.
- De én nem olyan célból indultam meg, mint a felsoroltak szokta. Csak kíváncsiságból.
- Mivel a hajam miatt jöttél, így el is hiszem, kivéve, ha kiderül, hogy a szürke hajra izgulsz – a végére elkuncogta magát.
- Ki tudja… - néztem el a távolba és elnevettem magam. – Amúgy Park Jimin vagyok – fordultam vissza hozzá, felé nyújtva kezem. Kicsit felemelte állát és másik kezével megfogta az enyémet. Pici kezem elveszett az ő hatalmas tenyerében.
- Min YoonGi.
- Örülök a találkozásnak! – mosolyogtam rá kedvesen, mire halvány mosollyal biccentett.
- Te gyakran jársz ide? – kérdezte egyik szemöldökét felhúzva.
- Minden este itt vagyok. Már ismernek itt – vontam vállat. – Azért követtelek, mert téged itt még nem láttalak.
- Mindent értek… Te vagy a srác, aki már majdnem mindenkivel volt?
- Jó, ez kicsit durva túlzás volt, nem vagyok én egy hímribanc. És egy ideje nem voltam már senkivel.
- Mért? Csak nem elutasítottak szépfiú? – vigyorodott el gonoszan.
- Engem aztán nem! – nevettem el magamat orromat felhúzva.
- Akkor meg? – Unott arcot vágott, de szemén látszott, hogy most már megvárja a válaszom.
- Mondjuk úgy, hogy megvan a szint, ami alá nem adok. – mondtam ki ezzel koránt sem egyenes választ adva.
- Mégpedig? Kim Hyuna és Kim YoungSun alá nem adod?
- Minek nézel te engem? Egy válogatós hím kurvának? – húztam fel szemöldököm sértetten. Kérdésemre váll rántva felelt.
- Ilyet én nem mondtam.
- De gondoltad! – fújtam ki ingerülten a levegőt és magam elé fordultam.
- Eszembe se jutott ilyen. Nem ítélkezek azelőtt, hogy valakit meg ne ismernék. – Olyan komolysággal fűzte ezt hozzá, hogy egyszerűen nem lehetett nem komolyan venni, de mégis úgy jelentette ki, mintha csak az aktuális időjárásról beszélt volna. Mondata után, mintha direkt hagyott volna nekem pár másodperc emésztési időt, és el is merengtem egy picit. Olyan embernek tűnt, már ez után a rövid eszmecsere után is, aki ragaszkodik az elveihez, és vagy fél tőle az ember a kitartósága és a rideg őszintesége miatt, vagy tiszteli és imádja pont az őszinteségéért. Láthatta, hogy elgondolkodtam, mert szája sarka kicsit fölfele görbült. – Szóval, ha megismernélek, akkor utána megtudnám mondani, hogy válogatós hím kurva vagy e, hogy a te szavaiddal éljek, - itt egy picit elkuncogtam magam – vagy csak egy jó ízléssel megáldott srác, aki nem veti el a…földi élvezeteket.
- Mi vagy te? Valami filozófus vénember? Ki használ ilyen szavakat csak úgy? – nevettem el magam a végére.
- Sokat olvasok – vont vállat mosolyogva.
- Szóval… Ezzel azt akartad mondani, hogy hajlandó lennél megismerni?
- Akár az is lehet.
- És ha én nem akarlak téged? – vontam fel kihívóan a szemöldököm.
- Akkor nem lennél már rég itt, hanem valakivel vonaglanál a tömegbe, leszarva egy antiszociális lényt itt a lépcsőn.
- Hmm… Egy hetet adok – értetlenül nézett rám, mire elmosolyodtam – Egy hét arra, hogy megismerhess és eldöntsd, melyik is vagyok.
- És nekem ez miért jó? Ez kissé úgy hangzik, mint egy fogadás.
- Ha egy hisztis, finnyás, válogatós, rossz vérű hím kurva vagyok, akkor pápá és nem látjuk egymást.
- És ha nem? – húzta fel kihívóan szemöldökét.
- Akkor… Majd az eldől szerintem.
- Ez így nem jó. Ha nem… Akkor utána egy napig azt kell csinálnod, amit mondok – húzta gonosz mosolyra a száját.
- Hééé ebbe nem megyek bele!
- Te akartál fogadni, én csak mondtam egy feltételt. Na! Fogadunk, szépfiú? – nyújtotta felém nagy férfias tenyerét. Tétováztam, hogy megéri e ez nekem, de végül tenyerébe csúsztatta az enyémet.

Ezzel megköttetett a fogadásunk, ami eldöntötte végül a Taehyunggal kötött fogadásunkat is.

Love is so mad ~0~

Körbeölelt bennünket a sötétség és a csend ólomsúllyal nehezedett ránk. Minden kis nesz, levegővétel borzalmasan hangosnak tűnt. Ott állt előttem értetlenül csillogó szemekkel és várta, mégis mit szeretnék tőle. Az ártatlanság sugárzott róla, én pedig féltem. Féltem magamtól, mégis mit fogok tenni, mi fog következni. Egyáltalán mit kerestem ő ott, azt se tudtam pontosan. Csak álltam ott és reméltem, hogy minden rendben lesz.

- Olyan naiv vagy – összerezzentem a hangjára. Nem akartam, hogy halljam. De mégis megszólalt. Megjelent az ártatlan fiú mellett és gonosz, lesajnáló mosollyal méregetett. Olyan volt, mint én, de velem ellentétben, az ő szemében gonosz fény csillant, szinte vörösen izzott, az enyémben csupán a rémület ragyogott. A fiúhoz lépett és kezét végighúzta annak bársonyos arcán. A védtelen teremtés ebből semmit se érzékelt. Hogy is érezhette volna, hiszen ez mind az én fejembe zajlott le. – Itt a lehetőség, ragadd meg! Vidd magaddal, hogy csak a tied lehessen! Ragadd meg, és úgy intézd, hogy senki se találja meg és még menekülni se tudjon a kis édes! – hangjából csöpögött a megvetés és a gúny. Kezét végig a srác arcán tartotta, az állkapocs vonalán végigvezette undorító ujjait és közbe vigyorogva figyelt engem. Ahogy végigsuhant az agyamon a megfontolás, hogy lehet, hallgatok rá, aztán a félelem, hogy akkor milyen szörnyeteg lennék. A félelem és tehetetlenségérzet helyét átvette a harag és az undor.

- Ne nyúlj hozzá! – sziszegtem fogaim közt, mire az angyalokhoz hasonlító fiú értetlenül nézett rám.

- YoonGi, miről beszélsz? Megijesztesz! – Egy óvatos lépést tett felém, mire rá kaptam tekintetem.

- Ne gyere ide… - a szavak nem parancsolóan, hanem kérlelően hagyták el ajkaim, ő pedig megtorpant. De csak egy pillanatra, majd újabb lépést tett az én irányomba, ezt már határozottabban és látszott rajta, esze ágában sem volt megállni, csak, ha végre előttem áll. A háttérben a gonosz alak továbbra is figyelt, nem követte a fiút, de tekintete szinte perzselte a bőrömet.

- Rabold el!

~¤~

Normális életem volt, jártam suliba, voltak haverjaim, volt kedves hobbim és álmom is. Egy normális tizennyolc éves srác voltam. Persze, nem voltam a suli fenegyereke, se a srác, aki mindenkit ágyba visz, azt meghagytam a haverjaimnak. Én a csendes srác voltam, akitől valamennyire az emberek tartottak. Az őszinteségem miatt. Hiszen az embereknek fáj az igazság, főleg, ha valaki akkor vágja a képükbe, amikor éppen ők maguk próbálnak fájdalmat okozni másoknak.
Éltem a kis átlagos mindennapjaim, jártam kosár edzésre, eljártam a közeli kávézóba és zenélgettem. A kávézó... Bézs színű falak és hozzá illő fa bútorok, barna árnyalatú függönyök és a dolgozók pólója is hasonló árnyalatba látszott. Fahéjas süti és kávé illata keveredett a levegőben, mindig kellemes meleg volt, ahova az ember szívesen bemegy a kinti hidegről. Lágy jazz zene szól többnyire, de nem túl hangosan, hogy mindenki hallja a partnerét, miközben a mennyei fekete italát kortyolgatja. Megnyugtató és kellemes volt a kisugárzása, és ezen az ott dolgozók is javítottak. Mindig kedvesek voltak, odafigyeltek a vendégekre és nekem szólnom se kell már, anélkül is tudják, hogy mit kérek. Kávét, minimális tejjel és három cukorral, ez mellé kísérőként három szem abból a mennyei fahéjas sütiből, aminek illatánál már csak az íze istenibb.
Általában a kis üzlet hosszú pultjának eldugottabb végére ülök, ahol a zenét tökéletesen hallom, rálátok arra, hogyan készítik az éppen feladott rendeléseket és néha elbeszélgetek az éppen pultban dolgozókkal.
Akkor is így tettem, amikor találkoztam vele. Fárasztó napot zártam akkor is az iskolának csúfolt dohos épületben, és onnan szabadulva kilencedik óra után szinte repültem a kis kávézó felé. Érkezésemet kis csengő jelezte és rutinosan mentem a pulthoz. Táskámat letettem a megszokott helyére, kibújtam vastag kabátomból, levettem a nyakamat védő sálamat és a kabát ujjába tömve felakasztottam a fejem mellett lévő fogasra. Ráfeküdtem a pultra és lehunyt szemmel hallgattam az apró hangszórókból szóló dallamokat.
Halk kuncogás miatt pillantottam csak fel a pultosra, aki mosolyogva figyelt engem. Új lehetett a srác, mert nem láttam még előtte, pedig évek óta törzshelyem volt a kis hely. Gyerekes, pufi arca volt, mosolygós szemei és telt ajkai, amik akkor éppen mosolyra húzódtak. Homlokát fedte világos rózsaszín árnyalatú haja. Barna kötényt kötött derekára, egy csíkos hosszú ujjú fölsővel, amiből alig látszottak ki kicsi kezei.
- Fárasztó lehetett a napod - szólalt meg továbbra is mosolyogva. Hangja olyan volt, mintha egy angyal beszél volna hozzám.
- Kilenc órám volt nulladikkal együtt, abból három témazáró írással telt, a többin pedig érettségi feladatokat csináltattak velünk...
- Kellemes lehetett - fintor futott az arcára, ahogy belegondolt, milyen felemelő volt az aznapi programom. - Mit adhatok? - váltott át pultosba hirtelen, továbbra is megtartva mosolyát. Hátulról kinézett egy ismerős arc, ChaeRin és mosolyogva válaszolt helyettem.
- Latte Machiatot, három cukorral és vágj hozzá néhány kis kekszet.
- Vágjak hozzá? - értetlenkedett az új fiú.
- Nem szó szerint, az az ő szokása - böktem rá a nőszemélyre.
- Szeretnéd, mi? - vigyorgott a szöszi, mire csak lemondó fejrázással reagáltam.
- Szóval, Latte M tripla cukorral? - kérdezett vissza az új fiú, hogy biztos jól vette e fel a rendelést.
- Úgy-úgy. Jegyezd is meg, mert minden nap jön a kis morgós - vállba veregette új munkatársát a lány és visszament a dolgára. - És a névtábládat elhagytad - kiabált még ki, mire a kis rózsaszín hajú ijedten lenézett pulóverére.
- Basszus! - Végig vizsgálta zsebeit, de nem találta egyikben sem, de végül a pulton elhagyva megtalálta a kis jelölőt és fel is csíptette a szíve fölé. Jimin. Ez a név díszelgett a papírkán, és akaratlanul is az agyamba véstem.
- Szóval, Jimin... - ízlelgettem a kis egyszerű nevet, próbáltam halkan kimondani, de rögtön odakapta a fejét. -Hol tanulsz? - Gratulálok YoonGi, ennél szarabb kérdést fel se tehettél volna!
- Itt majdnem a szomszédban van egy művészeti gimi... - kezdte el magyarázni, néha rám pillantva a készülő kávémról, közben kedvesen mosolygott.
- Szóval ilyen kis művész lélek vagy... - jegyeztem meg csak így magamnak.
- Igen, modern táncra járok. Mondjuk a tanáraim mindig át akarnak csábítani az énekesek közé. - Mosolyogva megvonta a vállát, mint, akit igazából nem érdekel.
- Nem nagyon izgat a dolog, ahogy elnézlek - mosolyodtam el végre én is egy kicsit.
- Nem áll szándékomban szakot váltani. Szeretek énekelni, de a táncolni még jobban. - Arcán látszott, hogy picit elkalandozott, talán fejben éppen táncolt, mert mosolya még szélesebb lett. De egy fejrázással szinte rögtön visszatért a valóságba. - Veled mi a helyzet? - pillantott felém, de közbe odakoncentrált a készülő koffeines csodámra.
- Lehet hihetetlen, de én is művészléleknek mondanám magam...
- Komolyan? - nézett rám csillogó szemekkel.
- Zongorista vagyok és néha írogatok dalokat, ha úgy adódik - mondtam egyszerűen, neki mégis jobban kezdett ragyogni a szeme.
- De jó~! - Óvatos mozdulattal elém helyezett egy bögrét, ami tele volt a gőzölgő csodával. - Kész is volna! Egészségedre!
- Köszönöm...

Így kezdődött el egy történet. Egy történet, ami bárcsak ne történt volna meg, de mégis jó, hogy megtörtént. Megváltoztam valaki miatt, de nem azért, mert azt akartam, hogy érdeklődjön irántam és nem is szándékos volt ez a változás. Azt meg végképp nem állíthatom, hogy jó volt. Mert az senki se mondaná jó változásnak, ha egy kis gonosz hang kezd hozzád beszélni a fejedben, és próbálsz ellenállni neki... Az első megszólítására is tisztán emlékszem...

I Killed Him - A kezdetek

Elhagyatott házak, néhol egy-egy pislákoló lámpa. Egy lélek se járt azon a környéken évek óta, talán csak néhány lázadó tinédzser. Letörött deszkakerítések, drótkerítéseken mindenhol hatalmas lyukak, a háztetők beszakadva, cserepek a földön, az udvarokban szanaszét, a már lassan mellkasig érő gazban. Az ablakok betörve, és a közvilágítás nagy része is szétcseszve, csak néhány maradt ép, de azok is már kigyúló félben voltak.

Szőke alak sétál be egy lámpa fénye alá, kabátja combjáig ér, ki van cipzározva. Szemébe félelmetes fény ragyog, talán a kezében lévő éles késéhez hasonlítanám. Mindkettő abban a környezetben halálfélelmet kelthet az emberben. Lassan lépkedett előre fekete bakancsával, a tőle nem messze földön ülő felé haladt kimért, idegőrlően lassú mozdulatokkal. Mint egy vadmacska, aki az áldozatát közelíti meg. Mint egy tigris.

A félelemtől földre rogyott srác próbált arrébb csúszni, de a félelem meggátolta a mozgásában. Szemébe könnyek gyűltek, végig szántották arcát a sós cseppek, menekülve onnan, ahol bárki láthatta volna. Azért fohászkodott, bárcsak ő is így eltűnhetne, mint az a kis csepp. De sajnos, nem tehette.

A szőke arcán féloldalas mosoly jelent meg, áldozata elé guggolt, annak tekintetébe fúrva övét, kesztyűs kezébe forgatta éles fegyverét. Az ülő torkát visszataszító nyüszítés szerű hangok hagyták el.

- Mos nem olyan nagy a szád, mi? – a vékony, szőke alak hangjából csöpögött a gúny, a megvetés, és az undor minden fajtája, emellett mégis nyugodtan csengett.

- Ne csináld! – próbáltam visszatartani, irányítani, de nem ment. Túl erős volt.

- Az olyanokat utálom a legjobban, mint te. Mások előtt nagy a pofád és a gyengébbekbe belerúgsz, annyiszor, amíg ki nem múlik belőlük minden fény. De amint veszélybe kerülsz, olyan leszel, mint a leggyávább kutya és a szemeiddel és minden porcikáddal könyörögsz az életedért – mondata végén arcon köpte a másikat, akinek szemében, ha lehet, még több félelem jelent meg. Elvigyorodott a látványtól, és ráfogott a késére, a következő végzetes mozdulatára készülve.

- Hagyd abba! Nem ölheted meg! Hagyd! – kérlelésemre csak elröhögte magát.

- Ugyan, mért tenném? Hogy elengedni? Hah, ne röhögtess! Te csak maradj csendben odabent! – gúnyosan felhorkantott és visszanézett áldozata szemébe. – Nézd, ahogy kihuny belőle az élet! – Kicsit meglendítette a kezét, és egyenesen a fiú meleg, hevesen verő szívébe szúrta a pengét.

- Nee!

Késő volt. Nem tehettem semmit. Végig kellett néznem, ahogy a félelem, a fájdalom, az Élet csillogása eltűnt szeméből. Számolni se tudom, hányadjára kellett végig néznem egy ilyen jelenetet. És sokadszorra se tudtam tenni semmit. Mert gyenge vagyok. Mert nem tudom legyőzni, nem tudom meggátolni, hogy felülkerekedjen rajtam. Irányítja a testemet. Túl rafinált, túl erős. Nem tudom legyőzni, mindig legyőz.

- YoonGi, mért kell mindig beleszólnod? – szólt hozzám miközben az egyik házba bevitte az élettelen testet.

- Mert meg akarlak állítatni – morogtam vissza, de ezt senki más se hallhatta. Hisz én csak egy hang vagyok a fejében, amikor ő irányít mindent, amit mások látnak. Régen még egy hang se voltam, nem is tudtam, mi történik körülöttem akkor, amikor nem én irányítok.

- Ugyan, legalább nekem ne hazudj. Én csak azt csinálom, amit mélyen belül te is akarsz. Hiszen én te vagyok.

Válaszolni neki már nem tudtam, nem volt már ahhoz erőm. Sose ölnék embert. Hisz én csak Min YoonGi vagyok, aki visszahúzódik és csendben figyel mindent, ő meg egy hang a fejembe, ami elnevezte magát Sugának és legyőzött engem. Minden egyes alkalommal, amikor ilyet tesz, az orrom alá dörgöli, hogy gyenge vagyok, és semmit se tehetek ellene.

~¤~

Az elején tényleg csak egy hang volt a fejemben. Próbált ösztönözni dolgokra. Ha tetszett egy lány, akkor menjek oda, szerezd meg, ez az egyetlen lehetőséged. Ha valami miatt leüvöltöttek a szüleim, akkor bíztatott, hogy szóljak vissza, védjem meg magam. Persze, az elején nem törődtem vele, próbáltam kizárni.

De ez a gonosz hang csak erősödött, egyre többször beszélt hozzám. A vitákba már nem csak azért beszélt, hogy visszaszóljak, hanem hogy ha megütnek, üssek vissza. A saját szüleimnek. Ha a lánynak, akit kedvelek, van barátja, azt mondta fenyegessem meg, verjem meg… öljem meg.

A végén már hallgattam rá, ellenszegültem, verekedtem, de embert ölni sose akartam. Ki gondolta volna, hogy azzal, hogy azt teszem, amit kér, csak az ő kezére játszok. Ő erősödött, én gyengültem. Néha voltak kisebb sötét pillanataim, amikor nem tudtam mi történt. Volt, hogy egy pofon hozott vissza a valóságba, amit nem is tudtam, miért kaptam. Aztán…

Amikor vége lett a gimnáziumnak, és egy évet kihagytam az egyetem előtt, akkor sokat voltam egyedül. Elköltöztem a szüleimtől és dolgozni jártam, meg akartam keresni a pénzt az egyetemre. Túl sokat voltam egyedül, túl nagy volt a csend körülöttem. Az élet energiám és a kedvem, mintha folyamatosan csapolták volna. Létezni se volt erőm. Ő meg ezt kihasználta…

A csendes létem miatt, sokan belém kötöttek. Ó, hogy mennyi embert utáltam. Ideges pillanataimba persze átfutottak az agyamon rossz gondolatok, mit kéne velük tenni, de sose lennék rá képes. Ő azonban…

°˘°˘°

A szobámba ébredtem hajnalban, a felkelő Nap fényére, ami egyenesen az ablakomon tűzött be. Morogva ültem fel és néztem körül. Az előző esti ruháim voltak rajtam, de a látvány miatt, ha nem kaptam szívrohamot, akkor baromi szerencsés lehetek. A fehér pólómat vérfoltok színezték a hasamon, és a hosszú ujj végén. Rémülten kaptam le magamról a ruhadarabot, de szemem megakadt a tükörképemen. Arcomon vércseppek pöttyöztek, már rászáradtak a bőrömre. Az asztalomon egy véres kés hevert.

Sokkosan ültem le a földre, összekuporodva, próbáltam emlékezni, mégis mi történhetett. A félelem teljesen hatalmába kerített, már könnyeim is kicsordultak és végigszántották vér áztatta arcomat. Percek óta kuporoghattam ott, amikor lassan az emlékek megrohamozták az agyamat.

° - Itt van a kis nyomi gyerek! – a dagadt disznó hangjától még így emlékben is grimasz jelent meg az arcomon. Meg se szólaltam csak egy lépést tettem felé. – Mi van, megnémultál? Ja, bocs, te eddig is az voltál! – gügyögött felém, undorító vigyorral az arcán. Mosolyra húztam a számat, odaléptem hozzá és jól gyomorba térdeltem, amire összegörnyedt. Könyökömmel tarkójára vágtam, amitől csak közelebb került a földhöz. Hátára fordult fájdalmában, mire fölé guggoltam és vigyorogva előhúztam zsebemből a kést.

- Hé, mi a faszt csinálsz? – emelte fel a hangját, bár, így is hallatszott a félelem rajta. Mutató ujjamat szája elé helyeztem.

- Csend legyen dagadék, legalább csendbe dögölj meg! – azzal beleszúrt egyszer. És még egyszer. És még egyszer. 

°˘°˘°

Ő szemrebbenés nélkül ölt meg bárkit. Olyan profin csinálta, hogy nyoma se maradt a tettének, csak keresték az eltűntet, de holttestet se találtak utánuk. Sose kaphatták vissza a szerettek legalább a kihűlt testet. És az én hibám. Az én gyengeségem miatt történnek ezek…

Szerinted a hallgatás
Gonosszá tehet
Egy jó embert?